Nem mai emlék. Körülbelül 45 éves.

Azt hiszem, ott értettem meg először, milyen megalázottnak és kiközösítettnek lenni. Annyira sajnáltam az osztálytársam, hogy helyette sírtam. Gyerekként belém égett az érzés, és ezért tulajdonképpen hálás is lehetek az osztályfőnökömnek. Mert lehet, hogy neki egészen más volt a célja – vagy talán célja sem volt –, de nekem egy életre megtanította: nem bánhatunk így senkivel.

Később, amikor már tehettem ez ellen, próbáltam tenni is. Legalábbis remélem. Amikor a Számozott utcák felszámolása került szóba, akkor is kiálltam azok mellett, akiket sokan egyszerűen „városüzemeltetési problémának” tekintettek. Akikről azt mondták: jobb lenne megszabadulni tőlük.

Nem mondom, hogy nem csalódtam emberekben. Nem mondom, hogy mindenki makulátlan volt. De ma is ugyanúgy kiállnék mellettük. Nem csak miattuk. Magam miatt is. Mert ott, első osztályban megtanultam: nem hagyhatom, hogy valakit a származása, vagy bármilyen más mássága miatt érjen hátrány.

S közben hosszú évekig azt éreztem, hogy ebből a szempontból is rossz irányba megy az ország. Hogy van a „látványpékség”, ahol néhány roma celebet kiraknak a kirakatba pár millióért, hogy mindenki megnyugtathassa magát: tessék, el vannak fogadva. Pipa.

Őszintén? Ettől a cigánysághoz méltatlan kirakatműsortól felfordult a gyomrom. És attól is, hogy ennyire egyszerűnek, ennyire ostobának nézik őket. Bevallom, nem hittem, hogy ez egyszer még békésen visszafordítható.

Tévedtem. Hála Istennek. Mert szombaton történt valami fontos. Kettő is. Gyerekek elénekelték a cigány himnuszként ismert dalt a Parlamentben. És erre a Mi Hazánk képviselői kivonultak az ülésteremből. Komolyan kérdezem: mitől féltek? Hogy hirtelen cigányok lesznek?

De igazából az ő bajuk, hogy kimentek. Mert ez a haza már nem csak az ő hazájuk, ez a haza már mindenkié. Mindenkié, aki emberként akar élni benne.

És igen: azoké is, akik még mindig fintorogva fogják meg egy cigány gyerek füzetét. Csak tudjátok… ti már egyre kínosabbak vagytok.

És amikor kivonultok, az embernek az az érzése támad, mintha hirtelen többen maradtunk volna bent.