Sokféle okból lehet vállalkozást indítani. Huszonhárom évesen messze nem voltam annyira tudatos, hogy ezen gondolkodjak. Egyszerűen csak azt akartam csinálni, amit szeretek, és nagyon el akartam kerülni, amit nem szeretek. Kitartás, rengeteg szerencse, jó időzítés és csodálatos emberek munkája, lelkesedése és tenni akarása kellett ahhoz, hogy a Baraka úgy lett Magyarország egyik ismert utazásszervező cége, hogy valójában egy niche piacon működünk.
Már a gimnáziumban sejtettem, hogy a hagyományos életút – érettségi, egyetem, munkahely – szűkös lesz nekem. Egyetlen olyan munka jutott csak eszembe, amit szívesen csináltam volna, mégpedig valamilyen terepmunka egy nemzeti parkban. Mivel erre vajmi kevés esélyem volt, így haladtam mégiscsak az ésszerűnek tűnő állomásokon: érettségi, egyetem, földrajz szak. És közben igyekeztem kitalálni magam. Valahol az oktatási rendszerben el is akadtam, mert türelmetlen voltam és untam az elméletet. Hegyeket és vulkánokat akartam látni, és nem csupán olvasni róluk a könyvekben.
Világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Miskolc belvárosában gyalogoltam, és egyszer csak bevillant. Egy perc alatt összeállt a fejemben, hogy mivel is akarok foglalkozni. Nem, nekem valószínűleg nem lesz „normális” munkahelyem, cserébe azzal fogok foglalkozni, amit igazán szeretek. És hogy az mi, arra még visszatérünk, mert szinte minden hobbim megjelent valahogyan a Barakában. És van annál jobb, amikor az embernek a hobbija a munkája?
Pénzem nem volt, és semmit sem tudtam a vállalkozásokról. Ennek ellenére reméltem, hogy van pár olyan tulajdonságom, amire talán szükség lehet. Olyanok, mint az indokolatlan lelkesedés, a túlzott kockázatvállalás és az erős hit, hogy amit kitaláltam, az jó lesz. A szüleim lakása, egy számítógép, egy ikervonalas telefon és egy fax volt a kiindulás. Megterveztem egy szórólapot és óriási magabiztossággal megkértem egy ismerős vállalkozót, aki nyomdát üzemeltetett, hogy sokszorosítsa ezer példányban. „Most nem tudom ugyan kifizetni, de ha bejön a biznisz, azonnal hozom a pénzt”. Kása Béla! – azóta is hálás vagyok azért a segítségért. A szórólapon ez állt: „Nyaralj másképp! Gyere Albániába!” Házilag „meghosszabbított” diákigazolvánnyal vonatoztam Budapestre és szétszórtam a szórólapokat a túraboltokban és az egyetemeken. Aztán vártam. Néhány nappal később egyszer csak megcsörrent a telefon, hogy jönnének Albániába. Aztán jött egy újabb telefon, és ez így ment napokon keresztül. Úristen, működik! Érkeztek ismeretlen emberek, a szüleim lakásába, engem kerestek és előleget hoztak egy nyári kirándulásra. Beírtam őket egy kockás füzetbe és valahogy összeállt 1996 nyarán 10 csoport.
Nem volt cég, nem volt bankszámla, semmi sem volt, csak valami hatalmas bizalom mindenki részéről. Találtam egy egri buszos céget, akiknek elmeséltem, hogy mit tervezek, és megígérték, hogy lesz egy Ikarus busz két sofőrrel és elvisznek minket Albániába. Azon a nyáron hétszer jártuk meg az albán hegyeket, volt egy erdélyi és szicíliai körutazásunk és még egy sziklamászó tanfolyamot is szerveztünk a Bükkben.
A kezdetektől egyértelmű volt számomra, hogy sokkal jobban szeretem a háttérmunkát, mint a csoportok vezetését. Végigutaztam a nyarakat és ott voltam majdnem minden csoportos úton, de a túravezetést átadtam olyanoknak, akik nálam ezt jobban csinálják. Az egyetemről ismertem pár arcot, akik jártak már magashegyek között és ez a tapasztalat akkoriban elég is volt ahhoz, hogy 35 fős csoportokkal is elboldoguljanak.
Az első évek azért nem voltak egyszerűek. Öt év telt el úgy, hogy mindig csak annyi pénz maradt nyár végére, amennyi tavaszig elég. Akkoriban ugyanis még csak nyári utak voltak. Ez tehát öt teljes újrakezdés volt és öt teljesen nulláról indulás. Molnár Melindának, a későbbi üzlettársamnak hatalmas szerepe volt abban, hogy nem adtam fel.
2001-ben értük el azt a szintet, hogy a „sötétszürke zóna” egyre világosabbá vált, és jutott arra is pénz, hogy kft-t alapítsunk, irodát béreljünk és legyen egy alkalmazottunk, aki számlákat készít. Rendkívül kalandos utazásokat szerveztünk, de az első öt év nulláról, a semmiből indulva azért elég nehéz volt.
Rengeteg mindent köszönhetek a Barakának és rengeteg mindenért vagyok hálás. A legfontosabb mind közül az emberekre gyakorolt hatásunk. Nagyon sokan vannak, akik a mi útjainkon szerették meg a túrázást, a mi segítségünkkel nyílt ki számukra a világ és jutottak el olyan helyekre, amikről talán nem is álmodtak. A csillogó szemek egy hegytetőn, az az öröm, amikor megérkezünk valahova, megcsinálunk valamit, vagy megpillantunk valamit – nos, ez tényleg nagyon-nagyon sokat ér.
De hazudnék, ha csupán ennyit adna a Baraka. Csodálatos embereket lehet megismerni, és ez érvényes az utasainkra, akikkel olykor együtt utazom, és a kollégákra is, akikkel együtt írjuk a Baraka történetét. Ők nagyon sokfélék, de mindegyikükben megvan az a szikra, az a törekvés, hogy minden utunk jobb legyen, mint az előző. Igazán inspiráló környezet a mienk, amire nagyon büszke vagyok.
Hatvan országban jártam eddig. A kedvencek folyton változnak, de jellemzően mindig az az aktuális favorit, ahol utoljára jártam. Az első években szinte minden buszos úton ott voltam Szicíliától Marokkóig. Akkoriban elképzelhetetlenül nagyokat buszoztunk keresztül-kasul Európán, sőt azon túl is. Három hét volt egy Marokkó út, végig sátraztunk, tízezer kilométert utaztunk és az egészet az elejétől a végéig imádtam. Aztán később volt egy Délkelet-Ázsia időszak, amikor sorra jártam végig az országokat, de hatalmas kaland volt végigjárni Kubát is. Érdekes, hogy akkor még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy lehet oda is csoportokat szervezni, aztán később Kuba lett az egyik legnagyobb sikerünk.
Volt egy magashegyi időszak, amikor sorra jártam végig a nepáli túráinkat, voltam a Kilimandzsárón, az Andokban, Patagóniában, Ladakh-ban és az összes via ferrata túránkon. A Garda-tó, a Dolomitok, a Júliai-Alpok, ezek mind örök kedvencekké váltak. Bringával vagy gyalog, szinte mindegy. Kicsit szomorúan látom, hogy a komoly gyalogtúrák iránti érdeklődés nem úgy bővül, mint ahogy szeretnénk. Annyi ötletünk lenne, de nagyon szűk az a réteg, aki szeret velünk együtt napokig gyalogolni mindenféle nehéz terepeken. Ebből a szempontból viszont nagyon sokat visszaad a Kéktúra. Mindenki tisztában van azzal, hogy a Kéktúrát végigjárni leginkább logisztikai feladvány. A covid idején vágtunk bele és alakítottuk olyanná, amire nagyon sokan azt mondták: „így már én is végigcsinálom”. Pont így vagyok vele én is. Nem gondoltam volna, hogy valaha meg fogom szeretni a Kéktúrát, de hihetetlen közösség jött ott össze és amióta belevágtunk, én is a csoportokkal együtt gyűjtögetem a pecséteket.
A túravezetést sosem csináltam, mert hamar rájöttem, hogy mások sokkal jobbak ebben. Amikor megkérdezik tőlem, hogy szoktam-e túrákat vezetni, az egyik kedvenc hasonlatommal szoktam válaszolni. Egy színházigazgatóhoz hasonlítom ilyenkor magam. A háttérben van, mozgatja a szálakat, tervezi a jövőt és mindig a nagy kép érdekli. Csodálatos emberek veszik körbe, a színház dolgozói, akik önállóak, de mégis csapatban dolgoznak. Nem kell őket irányítani, ötleteket hoznak, kreatívak és probléma esetén amit nem tudnak megoldani, azt nem is lehet megoldani. A színpad mögött kiváló az összjáték és folyamatos a jobbító szándék. A tapsot azonban a színészek kapják, ők vannak a színpadon, rájuk esik a fény és nekik van rajongótáboruk. Ebben a hasonlatban ők a túravezetők, a Baraka arcai, akiket mindenki ismer. És ez jól van így. Harminc év telt el az első albániai utazás óta és azóta motivál, inspirál és hajt a fejlődés. Változik a világ és engem jobban érdekel az útkeresés, mint a rivaldafény. 1996-ban még nem volt internet, ma meg már a mesterséges intelligencia segíti a munkánkat. Évről évre rábökünk országokra, amikről kezdetben keveset tudunk, de aztán elutazunk oda, a saját módszereinkkel körbejárjuk és addig gondolkodunk, amíg egy olyan úti terv össze nem áll, ami másokat is érdekel. Ennek a munkának ez az egyik legizgalmasabb része: felfedezni a világ újabb és újabb helyszíneit, de nem öncélúan, hanem azzal a szándékkal, hogy megmutassuk másoknak is.
Az elején azt írtam, hogy nem akartam magamnak „normális munkahelyet”? Ha a munkaidőt nézzük, az nem kevés, de valahogyan tényleg az összes hobbim összefügg a Barakával, és onnantól nehéz szétválasztani, hogy mi a munka és mi a szórakozás. A túrázás, a bringázás, a fotózás, bármilyen dolog fejlesztése, a folyamatos tanulás és a technológia. És persze az utazás, amikből elképzelhetetlenül sokat lehet tanulni. Nem feltétlenül csak tárgyi tudásra gondolok, hanem a világ működésére. A Himalájában túrázni, Izlandot körbeutazni, látni hogyan élnek az emberek Etiópiában és Indiában, átbiciklizni az Alpokon, hajózni Dél-Korea és Japán között vagy egyedül kóborolni egy húszmilliós kínai nagyvárosban – ezek mind beépülnek az ember DNS-ébe. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy nagyon sok minden érdekel. Bármikor jöhet egy többnapos gyalogtúra, de ugyanilyen szívesen bolyongok a nagyvárosi dzsungelekben és múzeumokban is.
Ha ma valaki megkérdezné azt a huszonhárom éves srácot a miskolci belvárosban, hogy lesz-e ebből valami, valószínűleg ugyanazt felelné, mint akkor: nem tudom, de meg fogom próbálni. Harminc évvel később ez a válasz nem lett okosabb, csak igazabb. A világ közben átalakult körülöttünk, az alaphelyzet viszont kísértetiesen ugyanaz: van egy ország, ahol még nem jártunk, van egy útvonal, ami még nincs kitalálva, és van egy csapat, akivel érdemes nekivágni. Talán ez a Baraka legjobb hozadéka. A Baraka már régen nem rólam szól, hanem arról a csapatról, akikkel napról napra tovább álmodunk új túrákról és újabb utazásokról. Ha valamire büszke vagyok, az nem a harminc év, hanem az, hogy ha utazásról van szó, ugyanannyira lelkesek vagyunk, mint 1996-ban.
