A Belügyminisztérium egészségügy szakmai irányításáért felelős helyettes államtitkára, Bidló Judit az InfoRádióban arról beszélt, hogy a csütörtökön megjelent törvénytervezet alapján a betegeknek vészhelyzet esetén sem kell aggódniuk, hogy nem jutnak hozzá rendszeresen szedett gyógyszerükhöz, ha nem tudják elérni a háziorvosukat.
Mint mondta, a belügyminiszter jogszabálytervezete szerint az elektronikus vényírási jogosultságot kibővítenék a gyógyszerészekre és szakápolókra is. A helyettes államtitkár úgy fogalmazott:
„csütörtökön került ki társadalmi egyeztetésre egy új tervezet, ami a gyógyszerészeknek ad további kompetenciát az elektronikus vények használatával kapcsolatban. Ez elsősorban a betegek érdekeit szolgálja, azt, hogy olyan esetben is hozzájuthassanak rendszeresen használt, a háziorvosok által felírt gyógyszereikhez, amikor a háziorvos épp nem érhető el.”
Szavai szerint ezekben az esetekben, meghatározott körülmények között, egy-egy alkalommal a gyógyszerész is jogosult lesz felírni a rendszeresen szedett gyógyszereket. Bizonyos felsőfokú végzettséggel rendelkező, háziorvos mellett dolgozó szakápolók is jogosultak lesznek erre, ám mivel ilyen szakdolgozó még kevés van az országban, ezért a gyógyszerészi hatáskörbővítés lesz a hangsúlyosabb. A cikkből végül kiderült, a gyógyszerészi felírás a tervezet szerint mindössze egyetlen napig érvényes.
Egy válasz
Dr. Darvai László bejegyzését változtatás nélkül közöljük az alábbiakban:
“Hajnalban csörrent a telefonom, éjszakás voltam a mentőknél, ott egy pillanat múlva már éber is az ember, nincs átmenet alvás és ébrenlét között. Idős néni hív, huszonöt éve ismerem, gyógyítom. Doktor úr, mondja, tessék eljönni hozzám, nagyon rosszul vagyok…Mi a baj, kérdeztem, de nem tudta szavakba önteni. Szolgálat vége, rendelés még nem kezdődött el, csengetek, bemegyek, kijön elém. Kérdezem, mi baj, de nem tudom meg, nem fáj semmi, nem fulladok, iszonyatosan érzem magam, mondja és látom, valóban. Kiült az arcára a kín, szemében rettegés. Ismerem. Az évtizedek óta meglévő betegségeit, fájdalmait, az eltemetett unokát, férjet, gyerekek gondjait. Megvizsgálom. Rendben működik a test. Leülök elé: tessék mondani, mi a baj? Mi az igazi baj?
Csend. Majd enged a tartás, és zokogni kezd, egész testében remeg, patakzik a könny, várok. Nem kérdezem.
Akadozva, könnyeivel küszködve tör fel belőle: doktor úr, mindenkit elvisznek! Ukrajnàba viszik a gyerekeket, de még az öregeket is! Én már megértem ezt… Nem akarom, hogy ott öljék meg őket!!!
…
Nem tértem magamhoz. Harminc éve dolgozom a mentőknél, már mindent làttam. Bírom a terhet. De most összeomlottam, kitámolyogtam az autóhoz, percekig nem tudtam elindulni.
A tehetetlen düh feszített, ordítani kellett volna, de csak ültem, néztem előre, néztem a falut, ahol dolgozom, a házakat, ahol talán mindenütt nézik a leuralt tv- csatornákon a gyűlöletkeltő adásokat, hallgatják a legrosszabb időket idéző propagandát, a megbecstelenített Kossuth rádiót a becsületben megőszült öregek.
Nincs bocsánat.”