Ezt minden magyar katolikusnak el kellene olvasnia

„A szexuális bántalmazási válság nem marginális. Hasonló szerepet játszik, mint a középkorban a reformációt felgyorsító búcsúcédulás botrányok. Ami eleinte marginális jelenségnek tűnt, sokkal mélyebb problémát tár fel. Az egész rendszer beteg: az egyház és a politikai hatalom kapcsolatai, valamint a papság és a laikusok viszonya.”

Ez egyetlen bekezdés Tomáš Halík hosszú előadásából, amely a Vatikán és a lengyel püspöki kar közös gyerekvédelmi konferenciáján hangzott el Varsóban, és amely a közép- és kelet-európai katolicizmus közelmúltját és jövőbeli esélyeit értékeli.

A cseh pap a kommunizmusban a földalatti egyház fontos tagja volt, Tomášek bíboros bizalmasa, akit csak titokban tudtak felszentelni, és egy beszéde miatt az állását is elvesztette. Pszichoterapeutaként dolgozott, ezt később már mint egyházi missziót folytatta, főleg függőségben élők között. A rendszerváltás után Václav Havel tanácsadója lett, majd a cseh püspöki konferencia főtitkára. Régi ismerőse, II. János Pál vatikáni tanácsadónak nevezte ki. A Károly Egyetem vallásszociológiai professzora, a Cseh Keresztény Akadémia elnöke, az oxfordi egyetem tiszteletbeli doktora, a vallások és kultúrák közti párbeszéd hirdetője és gyakorlója. Könyveit 19 nyelvre fordították le, A gyóntató éjszakája magyarul is olvasható.

A varsói konferencia tele volt magas rangú előadókkal, mégis, amikor magyar résztvevőkkel, egyházi vezetőkkel és szakértőkkel beszélgettem, mindenki ezt a felszólalást emelte ki, ebből idézett, a Tablet katolikus magazin is ezt közölte, és a magyar szerzetesrendek honlapja se véletlenül fordította le gyorsan az egészet.

Aki ismeri ezt a kultúrát, beszéli az egyházi nyelvet, annak tényleg ajánlom, olvassa végig az előadást itt.

Az alábbi összefoglalóban szabadon használom ezt a fordítást (Biró Szilveszter munkája), vonok néhány magyar párhuzamot, és még csak ezek után érünk el az igazán kényes kérdésekig, amelyek túlmutatnak a gyerekmolesztálások ügyén.

Visszaélés, képmutatás

Halík a kötelező körökkel kezdi, bár mint arra később maga is kitér, ez sok egyházi vezetőnél még mindig nem evidencia:

• A bántalmazások áldozatainak aggodalmunk középpontjában kell állniuk.
• Meg kell adnunk nekik minden jogi, pszichológiai és lelki támogatást, amire szükségük van.
• A bűnösöket meg kell büntetni, és segíteni kell nekik a bűnbánat és a gyógyulás útján.
• Gyakorlati intézkedéseket kell hozni annak érdekében, hogy a jövőben minimalizáljuk a gyermekek és a kiszolgáltatott felnőttek bántalmazásának kockázatát.

De ez csak a kezdet.

„XVI. Benedek és Ferenc pápa is a helyes utat mutatta: meg kell kérdeznünk, hogy mi történt egyházunkkal, mi történt hitünkkel, ami lehetővé tette, hogy ilyesmi megtörténjen. A világ számos helyén az egyház inkább »politikai gépezetté« vált, mint hitközséggé, ahogy Benedek megfigyelte. Az egyháznak meg kell szabadulnia a klerikalizmus betegségétől, mert a bántalmazás esetei mindenekelőtt a hatalommal és a tekintéllyel való visszaélések az egyházban, amint azt Ferenc pápa megismétli. Ez nem csak egyének kérdése; az egész rendszer veszélyes betegsége.”

Ezután jön egy felsorolás, ami mintha válogatás lenne a magyar egyházi vezetők és a hazai katolikus nyilvánosság bevett hárításaiból:

„A bántalmazás problémájának minimalizálása, például azt állítani, hogy a probléma az egyházon kívül még nagyobb, vagy azt állítani, hogy a probléma csak néhány helyi egyházat érint, lelki vakságot, képmutatást és gőgöt mutat”

– mondja Halík, aki szerint a posztkommunista világban gyakoriak ezek az attitűdök. „Radikálisan el kell utasítanunk az ördögi kísértést, hogy azt állítsuk, a szexuális, pszichológiai és lelki bántalmazás problémái a »korrupt Nyugat« betegségei. Más szemében a szálkát keresni lehetetlenné teszi a súlyos jelenségek reális észlelését és hatékony kezelését.”

A tökéletes illusztráció

A cseh pap beszédében nem említ neveket, és nem is feltételezem, hogy ismeri a Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK) elnökének két éve tett nyilatkozatait. A hasonlóságok pont azt mutatják meg, hogy Veres András elhíresült mondatai legfeljebb kiemelkednek a mezőnyből, de nem egyedülállók a régióban.

Többször emlegettük mi is ezeket az interjúkat, amelyeket Veres a vatikáni gyerekvédelmi konferenciáról hazatérve adott. Méghozzá azért, mert az elmúlt két évben sem maga Veres, sem a püspöki kar, sem más püspök nem vonta vissza, javította ki vagy gondolta tovább ezeket, így továbbra is érvényes iránymutatások híveknek és papoknak, az elnök-püspök tekintélyével megtámogatva.

Olyan gondolatokról van szó, mint hogy

• „a kiskorúak zaklatása és szexuális molesztálása legkevésbé egyházi ügy”;
• „nagyon kevés egyházzal, egyházi intézménnyel kapcsolatos esetet lehet világszinten is találni”;
• „nálunk valószínűleg kevesebb visszaélés történt, mint más országokban”;
• kevesebb, mint a „liberális” Nyugaton;
• mert „a magyar ember és a magyar kultúra gyerek- és családbarát, ami akadályozza az ilyen irányú bűnelkövetést.”

Mártírok nem molesztálnak

De honnan jönnek ezek a mondatok, amelyeket Halík a térség jellemző, ha nem is egyeduralkodó hozzáállásaként ábrázol?

„Számos oka van annak, hogy a posztkommunista országokban az a tendencia, hogy tagadják a papi bántalmazás problémáját. Igaz, hogy a kommunista uralom alatt álló sok országban a papoknak kevesebb lehetősége volt kiskorúak bántalmazására, mert a szabad világgal ellentétben szinte nem léteztek olyan egyházi intézmények, amelyek a gyermekek és az ifjúság gondozására szolgáltak. A totalitárius rendszerek, mind a náci, mind a kommunista, gyakran próbálták hiteltelenné tenni az egyházat és bizonyos papokat azzal, hogy hamisan vádolták őket szexuális bántalmazással. (Talán ez az oka annak, hogy II. János Pál pápa sokáig nem hitt a papokat érintő vádak nagy részének.) Ma, hogy hozzáférésünk van a titkosrendőrség levéltáraihoz, azt láthatjuk, hogy a kommunista rendszerek tisztában voltak a bántalmazással és a papok életének egyéb sötét vonatkozásaival, például az alkoholizmussal vagy a korrupcióval; gyakran megzsarolták ezeket a papokat, és néhányan besúgók lettek.”

„Amikor az állam üldözte az egyházat, erősödött a belső összetartás és szolidaritás. Ennek a másik oldala viszont az volt, hogy az egyház nem akarta látni a sötét árnyakat saját soraiban.”

Halík keményen fogalmaz:

„A kommunizmus bukása után néhány keresztény nem tudott élni ellenség nélkül.”

Szerinte a „korrupt liberális Nyugat” vált a régi ellenség ideális helyettesítőjévé. „A katolikusok, akiket egykor a kommunisták üldöztek, most elkezdték használni a tudatalattijukban a kommunista propaganda agymosása után ott ragadt Nyugat-ellenes retorikát.” Míg a kiválasztottság érzése, a szenvedő Messiás és a szenvedő nép képe segített az egyházaknak az üldöztetés idején fennmaradni, „a kommunizmus bukása után, amikor az üldöztetés és az elszigeteltség szomorú következményei nyilvánvalóvá váltak, ezek az énképek kompenzációvá váltak a Nyugattal szemben érzett kisebbrendűségi komplexusért.”

Ennek az ideológiának, így Halík, szüksége van a „korrupt Nyugat” képére, a materializmus és a liberalizmus világára, hogy szembeállítsa a „Szent Kelettel”, a hősies, üldözött egyházzal. „Az egyház valósága, amely maga is szenvedést okoz, nem illik a szenvedő mártírok egyházának képébe. De az igazság ritkán fekete-fehér.”

Megkésett reformok

„A katolikus egyház jelene erősen hasonlít a reformáció előtti helyzetre. Mélyreható reformra van szükség. Ha ezt az intézményi változásokra korlátozzuk, a reform felületes marad, és szakadáshoz vezethet” – mondja Halík, aki szerint „nemcsak a szerkezet, hanem a mentalitás, az egyházon belüli kapcsolatok kultúrájának megváltoztatására van szükség.”

Itt eltávolodik a visszaélések témájától, és arra mutat rá, hogy a múltban számos reform történt az egyházban, csak tragikus késéssel:

• A 19. században az egyház elvesztette a munkásosztályt.https://444.hu/2021/10/19/ezt-minden-magyar-katolikusnak-el-kellene-olvasnia