Ez a vadászat akkortájt történt, amikor bizonyos kormányfői hazugságok kerültek napvilágra. Amikor ostrom alatt volt a főváros, és egy muzeálisnak vélt tank is életre kelt, s megindult a támadó rendőrök irányába.

Őszi vadászatra voltam hivatalos egy dunántúli társasághoz. Sokáig szabódtam, hogy elfogadjam-e a meghívást, egyrészt, mert akkortájt még bővelkedtem ilyen meghívásokban, másrészt pedig ismertem a társaság megosztottságát, több kínos vitának voltam már előtte fültanúja. Végül elfogadtam a megívást, és alkonyatkor lőttem egy süldőt. Sötétedés után értem jött az UAZ terepjáró, lejöttem a lesről, a zsákmányt a platóra raktuk. Beültem a sofőr mellé, elindultunk.

A vadászház előtt fellobbant a tábortűz, félkörbe fektetve az elejtett vaddisznók, mögöttük, szintén félkörívben mi, vadászok guggoltunk. Karjaink egymásba fonódtak, szélesre nyíltak a fényképmosolyok, villant a vaku. Utána körbejárt a kiskulacs: vacsora előtt egy korty kisüstit!, egyébként gratulálok a süldőhöz! Ezt a vadászelnök mondta, és én alig tudtam kivédeni csókra csücsörödő ajkát; akinek így ragad a keze az izzadságtól, annak az arca sem lehet másmilyen. Az enyhén szétivott ábrázatú szakács épp ekkor emelte le a szolgafáról a bográcsot, s vitte a tornácra, a piros kockás terítővel letakart asztalokhoz. Még egy koccintás: a vadászok bal kézzel koccintanak, az a tisztább kezük, és az közelebb van a szívükhöz, még egyszer gratulálok az elejtőknek! Ezt a körszakállas körorvos mondta, és úgy szorította s rázta a kezem, mintha le akarná szakítani. Keményen visszaszorítottam, ne higgye, hogy valami városi piskótával van dolga.

Leültünk vacsorázni. Még egy pálinka. Az elnök hangja: Éljenek a gyilkosok! Ezen az elejtőket értette. Vele nevettünk – elvárta tőlünk.

Vacsora után bor. A tokaji hegyen termett…! Ezt az a pasi mondta, aki a bort hozta. Erdélyből települt át Hegyaljára.

Akkortájt jött divatba, hogy egymással szembenálló üzleti és politikai csoportok lehallgatták egymás üléseit, titkos megbeszéléseit. De énnálam aznap puszta véletlenségből volt a diktafon. Pár évvel korábban a nagyobbik lányomnak vettem, hogy az egyetemi órák anyagát szalagra rögzíthesse. Előző nap találkoztam a lányommal, s mondván, hogy már nincs szüksége rá, visszaadta.

A vadpörkölt elfogyasztása után hátradőltem, és nyelvemmel a fogaim közt maradt húsdarabkákat piszkálgattam. Szétnéztem, de sehol sem láttam fogpiszkálót. Fel vagyok készülve ilyen helyzetekre, mindig hordok magammal egy doboz gyufát. Zsebembe nyúltam… s kezembe akadt a diktafon. Halk kattanással bekapcsoltam. Aztán elővettem a gyufásdobozt, kivettem belőle egy szálat, bicskámmal meghegyeztem, és a számba vettem. Elégedettem mosolyogtam, mert tudtam, hogy innentől kezdve a beszélgetés minden szavát vissza tudom majd hallgatni, és az anyagból esetleg később írhatok egy elbeszélést. A felvétel mondat közepén kezdődött, így értelme nehezen megfejthető. Negyven körüli nyugalmazott rendőr beszélt, kinek ruházata magában foglalta az egykori erőszakszervezet minden testületét: rendőring, munkásőrkabát, katonai surranó. Ettől kezdve szószerinti idézet:

„ -…a legtöbb állami támogatást majd a focistáknak adja, ha hatalomra jut. Csak figyeljétek meg!

-Ugyan má’

-Csak figyeljétek meg! Ide a rozsdás bökőt.

-Hát inkább nekik, mint a komcsik kiprivatizált cégeinek…

-Komcsik nincsenek. Én nem szeretem a komcsizást. Különben pedig a volt kommunistáknak köszönhető, hogy a rendszerváltás után a csőcselék nem irtotta ki a vadat.

-No most vannak, vagy nincsenek?

-Mik?

-Mindegy.

-… A régiek mentették meg a vadat. Azok még tudtak a vadra vigyázni, nem csak vadászni. A maiak csak fölveszik a terepmintás ruhát, aztán beülnek a sokmilliós terepjárójukba…”

Itt a felvétel nem érthető, desszertet hoztak, tányércsörgés; kikapcsoltam a diktafont. Tizenegy körül már az indulatokat a bor fűtötte. Néhányan kötekedtek. Mások danolásztak: szeretnéma homokórát megállítani, szeretnéma zemlékeid elfelejteni… Éjfél után ismét bekapcsoltam a diktafont. A nyugalmazott rendőr pityergően ingerült hangja:

„-No ne, rossz a dumád! Azok szélsőségesek, és megosztották a társadalmat. Mert ma, ha nem tudnád, hideg polgárháború folyik.

-De tudod mér… Figyelj má’! Tudod mér… Egyébként én is szakítottam minden barátommal, aki ezekre szavazott.

-Most tényleg Zsolti, mért baj az, ha egyik erre, a másik arra szavaz? Hát nem ez a demokrácia? Gondolod, a fejlett Belgiumban is vérre mennek a viták?…

-A fejlett Belgiumban nem. Ott erre semmi ok.

-Hagyd a rossz dumát!

-Hát nem…?

– Hagyd má’, a k…” – Ismét edénycsörgés. Csak sejthető a folytatás, hogy anyáról lesz benne szó, és annak vélelmezett foglalkozásáról. Zsebembe nyúltam, és kikapcsoltam a diktafont.

Kimentem a vadászház elé. Már derengett a hajnal, kora őszi hűvös szél fújt. Odamentem a meredten fekvő lőtt disznókhoz. Olyanok voltak, mint a kivégzettek. Lehajoltam, és a harmatos fűben megnedvesítettem a tenyerem. A homlokomhoz szorítottam. Jól esett. Később visszamentem a társaságba, de már nem kapcsoltam be a diktafont. Az ablakon beszűrődött a hajnali fény: az italtól megnyúlt arcok bárgyún bámultak maguk elé, a fényét vesztett szemek alatt árnyak sötétlettek. Oszolni kezdett a társaság. Volt, akiért a fia jött kocsival. A nyugalmazott rendőr maga ült a kormányhoz; neki nincs mitől félnie, hiszen ő a rend őre. Bűntudattal teli búcsúzkodások, ernyedt kézfogások, lesütött szemek.

A vadászház egérszagú szobájában kaptam helyet, a másik ágyon a hegyaljai pasi aludt. Nehezen merültem álomba. Félálomban az Underground című film zárójelnetét láttam képzeletemben; a szárazföld kettéhasad, a két rész úszva távolodik egymástól. Megrészegülten, tombolva táncol rajta a lakodalmi népség, a cigány húzza, a rezes fújja, távolodnak, már alig látszanak… Olyan picik, mintha pattogó bolhák lennének; szökdécselnek a kis fekete pontok, egyre távolodnak, aztán eltűnnek a horizonton.

Délig aludtam, mint a lőtt medve. Macskajajosan ébredtem. A hegyaljai már fent volt, halkan pakolgatta a holmiját. Megköszörültem a torkom, és dicsértem a borát. Van még belőle, majd küldök, mondta. Nem, nem azért… majd inkább együtt valahol, egy másik vadászaton… Elszégyelltem magam. Tudod, hogy beszéltél álmodban, mondta mosolyogva. Igen?, kérdeztem. Gyerekkoromban állítólag sokszor beszéltem álmomban, meg többször mentem is, egyszer például a hadseregben az őrség majdnem lelőtt, mert a holdfényes éjszakában, álmomban kóboroltam a körletben, és az „Állj, ki vagy!” –ra sem álltam meg… De később állítólag kigyógyultam belőle, mondtam a hegyaljainak, s felültem az ágyban. Nem gyógyultál ki, nevetett a hegyaljai. Felkeltem, és a mosdóhoz mentem. Prüszkölve mosakodtam. Utána, törölközés közben azt tudakoltam, hogy mit beszéltem álmomban, mire a hegyaljai azt válaszolta: nem tudom, reggelre elfelejtettem. Mire én, arcomon a törölközővel: miért nem hordasz magaddal diktafont? Micsodát?, kérdezte a hegyaljai. Semmi, mindegy, mondtam, és elzártam a csapot. Mindez 2006 őszén volt.