Ilyen értelemben van peremvidéke Miskolcnak is; azok az emberek akik
megszenvedik a tehetetlenségüket, szegénységüket, akiket nem karolnak föl,
nem vesznek ölbe mint a kiskutyát, lenéznek a villamosról, odébb húzódnak
mert büdösek, vagy levizelték nadrágjukat és látszik.

Á. Tóth József: „Fényképek hétköznapi használatra” fotókiállítás megnyitója

Juhász Ferenc kanonok-plébános mondta a beköszöntőt

Á. Tóth József: „Fényképek hétköznapi használatra” fotókiállítás
megnyitója (2025. október 9-én, Miskolc Nemzeti Színházban)
Szerintem alig van az én korosztályomból olyan, aki ifjú korában tizen-
huszonévesen ne fordult volna meg sötét kamrában, ne hívott volna elő filmet,
amit maga készített saját fényképezőgépével. Ismerjük ezt: sötétben kivesszük
a gépből a filmet, betesszük egy nagyítóba, és rávilágítjuk egy fotó kartonra.
Majd ezt a fotó kartont beletesszük az előhívó folyadékba és várunk. Hogy
mennyit, az volt a rejtély. Egyszer csak megjelennek a kontúrok és előjön a kép
maga. Attól az egy-két perctől függött, hogy milyen lesz a fénykép. Ez a
várakozási idő volt a legizgalmasabb, amíg előjött a kép és ráismertünk. Azt
gondolom, hogy itt is ez történik: megállnunk egy-egy fotó előtt és figyeljük,
hogy előjön-e bennünk? Hogy átjön-e?
Bevallom: udvariasságból és tiszteletből vállaltam el ennek a
fotókiállításának a megnyitását, mert nem vagyok se fotós, se a képekben és a
vizualitásban jártas. Á. Tóth Józsefet ismerem, már dolgoztunk együtt, én
megrendelőként ő kivitelezőként Gyöngyösön, egy olyan egyházi múzeumon,
ami aztán az ő jóvoltából az Év Múzeuma lett, éppen 10 esztendeje. Innen
ismerem az ő képi világát, és érintett meg az, ahogyan ő lát.
Szeretjük azt a mestert, akinek ha elmondjuk az elképzelésünket, ő készít
egy tervet megmutatja, mi pedig ámulunk, mert pontosan ezt akartuk. Most
azonban fordítva van: ő mond el valamit egy fotóval, és nekünk kell kitalálni,
hogy mit gondol. Azért is mentem nehezen bele ebbe a megtisztelő kalandba,
mert éreztem, nem biztos hogy az jön elő bennem is, amit ő fényképezett.
Á. Tóth Józseftől tudom: 1976-óta fényképez, és az 1980-as évek
közepén találta rá a saját fotós műfajára, melyet hol szociofotónak, hol
dokumentarista fényképezésnek neveznek. A városok, a falvak peremvidékén
élő emberek sorsa izgatja. Sok esztendőn át ismerősként üdvözölték
Magyarország apró falvaiban, és ipari nagyvárosok munkásnegyedeiben. Öt
alkalommal járt és fotózott Kínában. Fotográfusi munkája során megmaradt a
dokumentalizmusnál. A hétköznapi emberek életét örökíti meg. Az első kínai
útja óta kiállításaiban párhuzamba állítaja a Kínában és Magyarországon
készült fotóit, hogy érzékeltesse: az egymástól sok ezer kilométerre élő
emberek mindennapjainak hasonlóságát.
Ez a kiállítás 2020. októberére volt meghirdetve Budapestre a Háló
Közösségi Ház Kolta Galériájába. Októberre beborult az ég, új erőre kapott a
Covid-járvány. A meghirdetett megnyitó előtti napokban bezártak a
művelődési intézmények. Így esett, hogy a „NEMNYITÓ” október 19-én zárt
ajtók mögött történt. Benkő Imre is telefonon mondta el megnyitó szövegét.
Majd Sárospatak következett, ahol teljesebb tárlat nyílt; itt most Miskolcon
azonban, a szerzőnek szűkítenie kellett a bemutatott anyagot. A Budapesten
kiállított hatvan kép közel egyharmada került ma ide.

Á. Tóth Józsefnek az itt kiállított fotói olyanok mint a némafilmek
képkockái. A tájékoztató szöveg, azonban nem a látványt segít megérteni,
hanem az érzelmeket amiket előhív bennünk. Ezért amit most mondok az
belemagyarázás lesz. Minden egyes fotóról az jutott eszembe, de jó, hogy nem
én vagyok rajta! De jó, hogy nem én vagyok az az alak, hogy nem én vagyok
abban a környezetben. Ha nem ismerném tizenöt éve Á. Tóth Józsefet,
elmennék a fotói mellett.

Ostobán azt gondolnám, hogy nem tud fényképezni,

mint ahogy elmennék, elmentem volna Picasso mellett, azt hittem volna, hogy
nem tud rajzolni, vagy elmennék Kurtág György mellett azt kérdezve, hogy mi
ez a katatonia? De nem mehetünk el a kor mellett, amelyben élünk. Meg kell
állni, és hosszan nézni, együtt nézni és külön-külön nézni, amíg előhívja
belőlünk azt, ami ott van.
Ferenc pápa a papokat a perifériákra küldi, a nehéz terepre, hiszen ott
van szükség. Úgy gondolom, hogy ezek a fotók a perifériákon készültek, vagy
legalábbis azokról az emberekről akik a periférián élnek, akiktől inkább
elhúzódik az ember mint közel megy. Ha fotóval megörökíted őket, akkor
onnantól kezdve nem tudsz kitérni, nem tudsz eltávolodni, nem tudsz elhúzódni
– mert ott vannak.
Ezeken a képeken a fekete-fehér csak mélyít, de nem émelyít. Miután
találkozik veled, önnel, velem, gyógyul belül valami.

Érzed, hogy büdös,
érzed, hogy csoszog, hogy szürcsöl, hogy csámcsog, amit az ember egy ilyen
környezetben érezni tud. Mégis miért tartotta fontosnak hogy megörökítse ezt a
pillanatot?

Van aki tud benne örülni: a gyerekek és a fogatlanok.
Ilyen értelemben van peremvidéke Miskolcnak is; azok az emberek akik
megszenvedik a tehetetlenségüket, szegénységüket, akiket nem karolnak föl,
nem vesznek ölbe mint a kiskutyát, lenéznek a villamosról, odébb húzódnak
mert büdösek, vagy levizelték nadrágjukat és látszik.

Ők éppúgy éreznek és
tudják ezt, csak talán kialakult már bennük egy olyan kéreg, ami alatt nem
érzékenyek. Elveszítették azt a rugalmasságukat, ami az emberi kapcsolatokat
egyébként jellemzi. Nos ezek a fotók egyfajta közelséget megőriznek, már csak
az állatok miatt is. Az állaton keresztül eljutunk az emberhez. Amikor a
kutyjáról beszélgettünk – és hát köztudott hogy Á. Tóth Józsefnek van kutyája,
akivel bensőséges viszonyt alakított ki – említette, hogy néha – ezek az ő
szavai – erősen kell tudatosítania magában, hogy: vigyázat ez nem ember!
Társtalanságunk, magányunk, egyediségünk, félelmünk az oka, vagy
valami más, hogy vonzódunk az állatokhoz. Már a teremtés könyvében írva
van, hogy az Úr odavezette az emberhez az összes állatot, és az ember,
elnevezte őket, de nem talált magához való társat bennük. Szintén a teremtés
könyvében ott van Noé, aki összegyűjti az állatokat, mert tudja, hogy állatok
nélkül elpusztul a föld, vagy nincs értelme legalább is.
Amikor Jean Paul Sartre-nak elpusztult a kutyája, a Dínó, akkor
ekképpen siratta: látod Dínó mennyivel jobb vagy te mint én. Te nem élnél túl
engem, én azonban túléllek. És valóban: a kutya soha nem hagyja ott az
embert. Bármilyen helyzetbe kerül is, ott marad vele. Jézus mondott egyszer

egy történetet, ami ezt is igazolja: Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba,
patyolatba öltözködött, és mindennap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár
nevű koldus is, aki ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szeretett volna
jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és
nyaldosták sebeit.
Ha nézzük Á. Tóth József fotóit, lehet néhányunknak az jut eszébe róluk,
hogy ilyet akár én is tudnék.

Nos ez a legnagyobb elismerés, hiszen mindenki
úgy tekint önmagára hogy valamiben ő a legjobb. Ha valaki ezeket a fotókat
nézve úgy gondolja, hogy ilyet ő is tudna, akkor ez a legnagyobb dicséret és
elismerés a fotók számára is, a fotós számára is, hiszen azt állítja róla, hogy
olyan mint én. Pedig nem így van.
Ha rólunk, vagy csoportunkról fénykép készül, a fényképész felszólít:
Tessék mosolyogni!

Mintha a jövőnek azt üzennék, hogy csupa derű és mosoly
volt minden akkor, amikor ez a fotó készült. Ezeken az itt kiállított fotókon,
többnyire nem mosolyognak, a valóság néz szembe velünk. Mégis szertettel
ajánlom Á.Tóth József fotóit.

Álljanak meg egynél-egynél, híjvák elő, hívják
be, tegyék ünneppé a hétköznapokat!
Tisztelettel ajánlom!