A múlt köde (2014) Legalább elképzelhetővé váljon a történelmi idő, amikor és a társadalmi hely, ahová megérkeztünk

Szilágyi Ákos:
A választás hatalma
Választásos autokrácia Magyarországon
A fejlődés, amelyet − ha visszafelé is − 1989 óta
Magyarország kétségtelenül bejárt a konszolidálatlan liberális
demokráciától a konszolidálódó választásos autokráciáig; a plurális
képviseleti demokráciától a vezérdemokráciáig; a minden politikai
szereplő által játszott egyetlen játéktól (the only game in town) a
játékszabályokat egyfolytában saját érdekében átíró hatalom
játékáig, egyszóval a gyötrelmes kezdetektől a boldog végig, nos, a
fejlődés leírhatatlan. Ezért is volna szükség mielőbbi leírására, hogy
legalább elképzelhetővé váljon a történelmi idő, amikor és a
társadalmi hely, ahová megérkeztünk. A következőkben erre a
leírásra teszek bátortalan kísérletet a választásos autokrácia
politikaelméleti fogalmának alkalmazásával.
A szabad választások eredetileg − mint azt a Samuel
Huntington által a demokratizálódás “harmadik hullámaként“
jellemzett világfolyamat mutatta a múlt század 70-es és 80-éveiben
− a zárt autoritárius rezsimek (előbb a dél-európai és dél-amerikai
katonai diktatúrák, fasisztoid tekintélyuralmak, később főleg a keleteurópai államszocialista diktatúrák) felnyitására, nem pedig a
konszolidálatlan liberális demokráciák autokratikus rendszerekbe
való visszazárására szolgáltak. Az autokratikus rendszerek
elrozsdásodott konzervdobozainak szabad választásokkal történő
felnyitása − a békés átmenet − azonban nem eredményezett
egycsapásra és mindenütt teljesértékű és stabil demokráciát.
Ellenkezőleg: a liberális demokráciák − Közép-Európa államaitól
Kelet-Európa és Ázsia államai felé haladva növekvő mértékben −
oly mértékben konszolidálhatatlannak bizonyultak, társadalmilag oly
mértékben talajtalanok voltak, oly mértékben gyengült meg az állam
szociális, biztonsági, pénzügyi teljesítőképessége, oly mértékben
kerekedtek felül a közhatalmon az oligarchikus magánérdekek, hogy
a káoszként és abszolút elszegényedésként átélt szabadság
körülményei között hamarosan újratermelődött az erős, tekintélyi
állam és a rendteremtő vezér iránti tömegigény. A liberális
demokrácia halogatott és végül is elmulasztott konszolidálása − a
jogállam megerősítése, a szabadság rendjének stabilizálása, a
demokrácia társadalmi meggyökereztetése − helyett ezekben az
országokban a demokratizálódási folyamat autokratikus vagy félautokratikus lezárására került sor: a demokráciából jószerével csak a
parlament és a parlamenti választás maradt meg, de még ez is a
politikai versengés olyan mértékű beszűkítésével, amely ténylegesen
leválthatatlanná tette a „rendteremtő“ vagy a „nemzet atyja“
szerepében többé-kevésbé szabad választásokon hatalomra került
politikai vezéreket. A testületi, szervezeti autonómiákat, a független
médiát, a gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadságot ezekben
a rendszerekben formálisan nem számolták föl, csak éppen az
autokratikus állam − konkrétan mindig az államot megszemélyesítő,
leválthatatlan politikai vezér − formális és informális kontrollja és
irányítása alá helyezték, míg ő maga mindenféle kontroll alól
kikerült, beleértve a választás kontrollját is. Ezért nyerte ez a
demokrácia a „politikai keresztségben“ először az „irányított
demokrácia“ (managed democracy) nevet és ezért lettek ezekben
jelzős, azaz jelzőkkel megszorított demokráciákban (democracy with
adjective) Belarusztól Ukrajnán át Oroszországig és Kazahsztántól
Kirgisztánon át Moldováig és Grúziáig a választások is a hatalom
által irányítottak.
Közép-Európában a konszolidálatlan liberális demokrácia
sikeres autokratikus lezárására ez idő szerint egyedül
Magyarországon került sor 2010 után. És a magyar antiliberális
vezérdemokrácia − ország és világ előtt − kiállta az irányított
választás első próbáját: a vezéri kontroll alatt tartott, beszűkített
választási rendszer, a politikai versenynek a hatalom érdekében
történő újrakalibrálása végleg ráütötte a szabadalmi pecsétet az új
magyar választásos nemdemokráciára: „unortodox demokrácia“,
„szuverén magyar demokrácia“, messzenyúló ázsiai gyökereivel
büszkélkedő „sajátosan magyar demokrácia“. Való igaz: egykor a
délkelet-ázsiai nemzeti vezetők − Lee Kuan Yew, Mahathir
Mohamad és Suharto − Szingapur, Malajzia, Indonézia urai is új
típusú „ázsiai demokráciaként” ünnepelték saját választásos
önkényuralmukat. Egyik legsajátabb vonása e másságukra büszke
„ázsiai demokráciáknak“ a választások ázsiai átértelmezése volt: „A
nemzeti vezetők nyíltan hangoztatták − írja William Case a
választásos autokráciák jeles kutatója −, hogy az »ázsiai
demokráciákban« a választásoknak nem a hatalomban történő
változás a célja, hanem az, hogy a kormány visszajelzést kapjon a
támogatottságában beálló változásokról és ha kell, ezek
figyelembevételével igazíthasson politikáján, de a hivatalától
természetesen ne váljon meg.” Így van ez most már Magyaroszágon
is: a választás nagy nemzeti konzultációjáról megérkezett a várva
várt visszajelzés a hatalom számára: „tessék folytatni!“ Mármint
folytatni tovább a vadnyugati demokrácia magyar betörését, az Unió
megbokrosodott bürokráciájának szuverén nemzetállami
megzabolázását, a kontrollálhatatlan szabadság szigorú vezéri
kontroll alá helyezését, valamint országnak és világnak új móresre
tanítását.
A választásos autokrácia (vagy választásos
autoritarianizmus) fogalmát Andreas Schedler vezette be az
autokratikus rendszerek demokratizálódásáról − a demokratikus
átmenetekről − folyó nemzetközi politikatudományi diskurzusba. A
szerkesztésében 2006-ban megjelent „Electoral Authoritarianism“
(Választásos Autoritarianizmus) című tanulmánygyűjtemény szerzői
– köztük maga a szerkesztő − számos esettanulmányban vizsgálták
meg a „hibrid politikai rendszerek“ új típusát, melyben vannak
ugyan választások, de nincsen demokrácia (election without
democracy), a választások kimenetelét pedig a „nemszabad
versengés“ (unfree competition) dinamikája határozza meg. Ezt a
berendezkedést nevezi Schedler választásos autokráciának
(egyeduralomnak vagy önkényuralomnak), más kutatók versengéses
autoritarizmusnak (competitive autoritarian regimes) vagy „nemzsarnoki autokráciáknak“ (non-tyrannical autocracies). Lényegük,
hogy a politikai versengés feltételeit az autokratikus hatalom
különféle jogalkotási trükkökkel saját pillanatnyi érdekei szerint
„kalibrálja“, így biztosítva a mindenkori versengés hatalom számára
kedvező kimenetelét.
Schedler a választásos autokrácia két alaptípusát
különbözteti meg: „Ha a demokrácia olyan rendszer, amelyben a
hatalmon levő pártok is elveszíthetik a választásokat, akkor a
választásos autokrácia olyan rendszer, amelyben mindig az ellenzéki
pártok veszítik el a választásokat. Nem mellékes azonban, hogy az
ellenzéki pártok viszonylagos ereje az egyes választásos
autokráciákban mekkora. Ettől függően beszélhetünk »versengő
választásos autokráciákról«, ahol az autokratikus vezetők nincsenek
teljesen bebiztosítva a hatalomban, és »hegemonisztikus választásos
autokráciákról«, amelyekben lehetetlen szavazatokkal legyőzni őket.
Előbbiekben a választási aréna a hatalomért folyó harc valódi
küzdőterepe; utóbbiakban nem sokkal több, mint színház a hatalom
önreprezentációja és önreprodukciója számára.“ Nos, Magyarország
„hibrid rendszere“ − megítélésem szerint − jelenleg sokkal közelebb
áll a választásos autokrácia hegemonisztikus, semmint versengő
típusához, így a 2014-es parlamenti választás is közelebb áll a
hatalom színházához, semmint az igazi, tétre menő választási
küzdelemhez.
A választásos autokrácia manipulációs étlapjának szinte
összes bevett fogását megtaláljuk a magyar rendszerben is (a
választási körzetek újrarajzolása; az új választási szabályok által
kikényszerített és ennyiben halvaszületett ellenzéki összefogás; az
egyenlőség elvének megsértése a levélben történő szavazás jogának
a külföldön élő magyar állampolgárok százezreitől való
megvonásával és a kettős állampolgárságú határon túli magyaroknak
való megadásával; a média teljes hatalmi kontrollja; a választókat
megtévesztő álpártok tömeges választási indulásának előmozdítása
és megfinaszírozása; és persze a választási technológiáknak nevezett
teljes manipulációs arzenál, élén a „fekete PR“-ral, az ellenfelet
erkölcsileg, politikailag lejárató, megsemmisítő kompromittáló
anyagok mediatizálásával). A legdurvább és a demokratikus látszat
megőrzése szempontjából legkockázatosabb fogások alkalmazására,
amilyen például a tömeges választási csalás (láncszavazás, érvényes
szavazatok önkényes értelmezése stb.), semmi szükség nem volt.
A demokrácia-deficitet az autokratikus hatalom
Magyarországon is sikerrel legitimálta a gazdasági sikerekkel. E
sikerek nem a gazdasági növekedésből, hanem a költségvetési
bevételek sajátos növeléséből származtak. A leválthatatlan hatalom
magyar rendszerét olyan pótlólagos források leleményes
megtalálásával és erőszakos bevonásával sikerült megfinanszírozni,
és ezáltal demokráciadeficitjét is legitimálni, amelyekről a korábban
kormányra került pártok még csak nem is álmodtak (elég a
magányugdíjpénztárak vagy a takarékszövezetek vagyonának
tényleges államosítására, a bankokra és banki szolgáltatásokra
kivetett adókra, az áfa-emelésre, a személyi adórendszer keretében
lejazlott jövedelmátcsoportosításra utalni, nem beszélve az országba
folyó uniós eurómilliárdokról és új paksi szerződés reménybeli
dollármilliárdjairól). Egy sokféle kontroll alatt álló, félelmet nem
keltő demokratikus kormány a magánjövedelmeknek ennél
ezerszerte visszafogottabb megcsapolásába is belebukott volna; az
autokratikus kormány számára, élén a karizmatikus vezérrel, aki
nemcsak a politikai versenyt, hanem az üzleti versenyt és annak
szereplőit is erős kontroll alatt tartja, a magánjövedelmek nyílt vagy
trükkös megcsapolása, méghozzá az érintettek szinte minden
ellenállása nélkül, semmilyen gondot nem okozott és gyakran
nagyon népszerű volt. E pótlólagos költségvetési források bevonása
az újraelosztásba sikertörténetnek látszik, jóllehet a valóságban a
gazdasági növekedés forrásainak folyamatos felélését jelenti. Az
autokratikus hatalom mindenesetre az e forrásokból képződő
bevételi többletek átcsoportosításából fedezte saját középosztálya
felemelésének költségeit, közben persze sajátmagáról − az új
középosztály élcsapatáról − sem feledkezve meg, és ebből fedezte a
szegényebb rétegek egy részét politikailag közömbösítő vagy épp
megnyerő közmunka-program és rezsicsökkentés elkerülhetetlen
kampánykiadásait is. Mivel a gazdasági teljesítmény ilyenformán a
választásra mozgósítható társadalmi rétegek számára legitimálta a
rendszert, a politikai versenyt jogalkotási trükkökkel beszűkítő,
erősen manipulált választásokon eleve nem lehetett kétséges a
hatalom birtokosainak győzelme. És akkor még nem is beszéltünk az
autokratikus rendszerből nem levezethető teljes politikai
alternatívátlanságról, ellenzéki fantáziátlanságról, az új rendszer
előtti tanácstalanságról, a politikai technológiák alkalmazásában
megmutatkozó bénaságról és pancserségről, az ellenzéki politikai
innováció szinte teljes hiányáról, mindenekelőtt persze az ellenzéket
megszemélyesítő, jól mediatizálható politikai vezér hiányáról, amely
egy vezérdemokráciában eleve vereségre ítél bármely ellenzéket. De
ha az ellenzéki erőket karizmatikus politika zsenik vezetik, a
választásos autokráciával szemben akkor is választási vereséget
kellett volna szenvedniük, még ha talán nem is ilyen arányút.
A politikai verseny kalibrálásának a választási rendszer
állandó újraszabályozása ugyanis részét képezi csupán: a hatalom
leválthatatlansága rendszerszintű. Tehát az az ellenzék, amely nem a
rendszerváltás, hanem a kormányváltás programjával lép fel, vagy
hülye, vagy gyáva és megalkuvó, vagy hazug és színlelő, így is, úgy
is a rendszer foglya. A hatalmi elit a törvényhozástól az
igazságszolgáltatásig, a gazdaságtól a médiáig minden területet,
testületet, intézményt, szervezetet kontrollja alatt tart, és elsősorban
ezeken keresztül tartja kontrollja alatt a választásokat is.
A választásos autokráciák alapkérdése az, hogy a
választások − valamilyen okból − réssé válnak-e a régi vagy új
autokrácia bástyafalán, vagy pedig a falat erősítik azzal, hogy az
autokratikus rezsimet a demokratikus legitimitás mázával vonják be.
William Case a választásos autokrácia manipulációs eszköztárát
bemutató „Miként uralják a hatalom birtokosai a választási
küzdőteret?” című tanulmányában így foglalja össze ezt a „rés vagy
fal” dilemmát: „Ha a hatalom birtokosai mesterfokon művelik a
manipulációt, vagyis képesek csillapítani a fordított elosztás (értsd:
az erőforrások átcsoportosítása a szegényektől a gazdagokhoz −
Sz.Á.) keltette szociális feszültségeket, miközben az intézményeket
is hozzáigazítják az új helyzethez, akkor − hatalmon maradásuk
biztosítékaként − tartóssá tehetik a választásos autokráciát.“ Nos,
pontosan erre derült fény Magyarországon a 2010 óta
rohamtempóban kiépülő autokratikus rendszer − egyfajta
vezérdemokrácia − első választási tesztjén. Most már mi, Ázsiához
felzárkózó magyar emberek is elmondhatjuk, hogy a választásos
autokrácia tartóssá vált Magyarországon. Korszakos jelentőségűvé
azonban ez a rendszer csak akkor válhat, ha a hatalom birtokosainak
nem száll fejükbe a dicsőség, ha az autokratikus hatalom
kiépítésének eddigi akadálytalanságából nem vonják le azt a téves
következtetést, hogy akkor most már bármit megtehetnek, bármire
képesek, bármilyen határt átléphetnek bárhol bármikor. Mert ha − és
megint William Case-t idézem − a közeli vagy távoli jövőben
„ügyetlenül reagálnak, rosszul igazítják hozzá a rendszert az új
kihívásokhoz, netán kifejezetten rugalmatlanok, akkor a nép
elsöpörheti a választások fölötti hatalmi kontrollt. Ilyenkor a görcsös
ragaszkodás a hatalomhoz könnyen odáig fajulhat, hogy a hatalom
birtokosai még a kemény önkényuralomhoz is inkább készek
visszatérni, semmint hogy elfogadják a demokratikus átmenetet. Ez
azonban ilyenkor már csak olaj a tűzre.” Magyarország azonban
jelenleg mindenféle demokratikus átmenettől végtelen távolságban
van. Jó, ha elkerüli a választásos autokráciából a nyílt diktatúrába, a
vezérdemokráciából a vezérállamba való átmenetet. Az új rendszert
ugyanis ez idő szerint igazán komoly kihívás csak a radikális
nemzeti populizmus fasisztoid erői felől fenyegeti.