Vásárhelyi IstvánCimboráknak !
Ma már nyugodt lélekkel beszélek arról, ami azokat az éveket kínszenvedéssé tette számomra. Egyrészt, mert másképp látjuk ma a dolgokat, mint akkoriban, másrészt, mert magasról teszek rá, ha hülyének is tart valaki miatta. Az ide válogatott, barátaim által készített képekből, aki ismer, már gyaníthatja, hogy a Patakról akarok valamit mondani, igen a nagybetűsről, ami még élek azt a fogalmat jelenti számomra, s még valamit: a szó szoros értelmében vett szülőföldet.
Mert nagyon hiányoztak a hegyeim, völgyeim, szikláim, megbújó rétjeim, hiányoztak az oda vezető cserkészutak, ösvények, járatlan bozótosok, eldugott szalonnasütőhelyek, a történelemről meséket mondó öreg fáim, nagyon tudott hiányozni a Bükk.De annyira összességében nem hiányzott semmi, mint ébredéskor a Garadna locsogása, csobogása, nagyobb vizekkor mormolása, olykor tajtékzása.
Beszéltem már korábban arról, hogy a vizek közelsége, főleg a kiskoromtól Szabolcsból ismert öreg Tisza jelenléte segített abban, hogy végülis megszerettem az Alföldet, s ma már a Homokhátságot éppúgy magaménak érzem, mint a hegyvidéket. Voltak évek, amikor estéről estére két deci ánizspálinkával a kezemben ballagtam a partján, kiültem a kövekre és hallgattam, miről locsog a víz.
Nem kellett nagy képzelőerő, hogy tudjam érezzem, mi újság otthon, tegnap, tegnapelőtt mi történt a Garadna völgyében. Mert a karsztról származó víz ott folyt el lábaim előtt, a Tóból a Szinván és Sajón lefolyva elhozta Szegedre a hegyek üzenetét. Csak figyelni kellett a locsogást, s tavasszal meghallottam, hogy muzsikál a déli szélben a bükkös, decemberi havazásban, hogy fut csilingelve a fakó Csipkéskúton, vagy Nagymezőn. A májusi zöldár bográcsozások, szalonnasütések illatát idézte meg, az őszi víz fölött úszó ködpára pedig böfögő, nagykoronájú, érctorkú őregurak nászának böfögését idézte képzeletembe.
Harminc esztendőn keresztül próbáltam (időnként magam előtt is szégyellve hülyeségeimet) mindenféle víz csurgatásokkal, folyatásokkal, öntözésekkel megidézni, ha csak pár pillanatra is a Patak hangját, de igazán sohasem sikerült. Legnagyobb örömet okozta, amikor a tanyai gémeskúttól kis patakokban vezettem a veteményesre a vödörből vályúba öntözött vizet. Annak apró csobogása hasonlított valamelyest a Sebesvíz, Hárskút, Háromkút forrásainak muzsikájához.
Januárban három éve lesz, hogy újra hallhattam. Késő esti sötétben érkeztem a Telepre, nem láttam, de a kocsiból kiszállva rögtön meghallottam a rég nélkülözött-vágyott hangot. De az igazi öröm az volt, amikor hajnalban, Apám egykori dolgozószobájában arra a hangra ébredtem, amiről három évtizedig álmodoztam. Köszönt a Garadna, locsogott, csevegett, csobogott, s ahogy a teraszra kimenve végignéztem a párában úszó völgyön, orromban éreztem a víz semmihez nem hasonlítható illatát. A patakét, melynek vizét meggázoltam totyogós koromtól fogva télen, nyáron, ahol megtanultam kézzel fogni a pisztrángot, s meg, árnyékba húzódva mogyoróvesszős „szereléssel” is. Itt szákoltam január-februári hidegben, térdig a zúgókban gázolva anyahal utánpótlást vérfrissítésre, s itt fogtam életem legnagyobb sebes pisztrángját a híd alatti zubogóban kézzel. Négy és fél kilót nyomott.
Akkor jutott mindez az eszembe, vagy csak most látom így? Fene tudja. Egy biztos, „pataki” gyerek voltam, s hogy ez nem szóbeszéd, számtalan, lapokban megjelent fotó is bizonyítja, mertt az arravetődő újságíróknak nagy szám volt a nagy, szőke loboncú, szerintük „jéghideg” vízben gázoló gyerekember.
Akkor, ott, a hajnali nézelődésben átfázott hátamat a meleg cserépkályhának vetve biztosan tudtam, érezzem bármilyen jól magamat kis hazánk akármelyik sarkában,csak ez a locsogó patakú, párás völgy az én hazám!
(S hogy ne maradjak patakcsobogás nélkül, következő alkalommal, felvettem egy 3 perces, májusi, madárfüttyös muzsikát a Garadnáról, amit bármikor….Értitek, ugye?)