Azt tudtuk, hogy a Kádár a főnök. A nap
Huckleberry Finn kalandjai című műve, amelyben sűrűn előfordult a „nigger” szó. Hallgattuk a Queent és valahogy egyikünket sem érdekelte, hogy kivel bújik ágyba Freddie Mercury ráérő idejében. Mint ahogy az se foglalkoztatott, hogy miért ordibál Jim Morrison a Doorsból mindenféle szexista szövegeket valami bébinek, hogy szítsa fel a tüzét.
Határozottan emlékszem a tornaórákra – mi még, roppant korszerűtlenül így hívtuk a testnevelést –, amiken a lányok a tornadresszük alatt nem viseltek melltartót, így néha elég érdekes látványban volt részünk, mikor mindenféle mutatványokat hajtottak végre.
Derengenek még a híradók is. Amiket legfeljebb muszájból néztünk meg. A moziban a filmhíradót, mert a bánat se szeretett a sötétben a helyére botorkálni, a tévében meg az esti híradó végét, mert azután jött az aktuális „nagy” film.
Ennek ellenére, ha megkérdezték volna tőlünk, hogy milyen pártok vannak Magyarországon, bármelyikünk simán eltalálta volna azt az egyet. Az már húzósabb lett volna, ha a miniszterelnökre kérdeznek rá, mert ilyen mélységig már egyikünk se értett a politikához. Pedig május elsején mindig körbehordozták az illető képét is. Azt tudtuk, hogy a Kádár a főnök. Volt aki szerette – igen kérem, volt ilyen, bármit is állítanak mostanában egyesek – és volt, aki utálta, de sosem kezdtünk késhegyre menő vitákat ilyen lényegtelen dolgokról.
A legkomolyabb vita közöttünk talán a divatról szólt: a csöves-digó ellentét. Emlékszem, mikor egy régi foci-cimbora, aki elég messzire költözött a szüleivel, vagy két év után újra lejött a térre. Magas sarkú, hegyesorrú piros cipőben, trapéz farmerben, olaszos fazonú ingben – ez volt anno az előírásos „digó szerelés” –, a kutya se kezdte cikizni. Pedig még nyeles fésű is volt a farzsebében! Egyszerűen örültünk, hogy újra látjuk.
Az se foglalkoztatott senkit, hogy a Gyugyor cigány – nem roma! –, nem csak azért, mert rohadt jól focizott, de haver volt ő is, akár a főorvos úr fia, akinek a jóvoltából először ittam whiskyt életemben. A faterjától csórta, az öreg úgyse vette észre, kapta az ilyesmiket, aztán csak ott állt otthon a szekrényben. Jó páran voltunk az üvegre a téren, még tán fél deci se jutott egynek. De ittuk és Amerikába képzeltük magunkat. Mert akkor még az amerikaiakat se utáltuk…
Fura egy népség voltunk, kérem szépen. Elköszöntem a barátnőmtől és ő elment a KISZ gyűlésre, én meg a templomba, ministrálni a misén. Arról ugyan értesültem, hogy a klerikális propaganda áldozata vagyok, de úgy véltem: a többiek a komcsi propaganda áldozatai. És ebben maradtunk.
Ha valaki a toleranciát emlegette volna, a legtöbbünknek utána kellett volna nézni az Idegen szavak szótárában, hogy mi is az. Mert nemigen tudtuk, eszik-e, vagy isszák. Csak megéltük. És nem dőlt össze a világ…
Az alapötletet nem is tudom kinek köszönjem meg. Valahol olvastam a nem veszekedésmentes, de nyugisabb korról. Így jöttek elő az emlékek…