A Pécsett felnőtt újságíró és producer, Eszterhai Katalin évtizedek óta Kanadában él, ahol olasz és angol nyelven forgatja dokumentumfilmjeit. Ez a sikeres karrier tört majdnem derékba, amikor váratlanul elveszítette a bal szeme látását. Hogy hosszas kálvária után hogyan talált rá a gyógyulásra, arról könyvet is írt – ezúttal magyarul.
A jelek végigkísérték az életét, csak nem mindig figyelt rájuk. Ma már tudja, az üzeneteket meg kell hallani, és azt is megtanulta, hogy a gondolatainknak és a kimondott szónak teremtő ereje van. „Hat hónapra születtem meg 1949. február 12-én egy kis szabolcsi faluban, és mert összesen negyvenöt dekát nyomtam, beraktak a sparhelt sütőjébe. Abba a kis pléhdobozba zárva, a sötétben bennem nyitva maradt a csillagkapu, amin a lelkem kibe járt, mert hívtak a csillagok, és el kellett döntenem, hogy ki legyek: a csillagok gyermeke vagy anyám szeme fénye. És én úgy döntöttem, hogy anyám szeme fénye szeretnék maradni. Ez az akarat, ez az élni vágyás azóta is bennem van, és talán azért nem tudom elfogadni, hogy mások írják helyettem az életemet. Természetesen figyelembe veszem, amit elém hoz a sors, de szeretem én kiválasztani, mi az, ami nekem jó, és mi nem.”
EGY REGÉNY ÉLETRE KEL
Katalin egyébként Esterházy-lány, csak a történelem során valahogy eltűnt a család nevéből a Z betű. Különös, szívszorító és tragikus történet a szüleié, mintha egy Szabó Magda-regény kelt volna életre. „A családunk nevét az 1280-as évektől jegyzi a történelem. Szabolcs-Szatmár megye legnagyobb földbirtokosai voltak, apám Ajakon született 1896-ban, és közel harminc évvel volt idősebb az anyukámnál. Az édesanyám gyönyörű, szőke lány volt, nagyon szegény családból jött, apátlan-anyátlan árva volt négy testvérrel, és Debrecenben járt a református kollégiumba. Az akkor majd ötvenéves apám egy nap sétált az utcán nyúlszőr kalapban, a szél levitte a kalapot a fejéről, és anyám, aki szembejött, felvette, letörölgette és visszaadta. Utána hosszú ideig nem találkoztak, mert apámnak Svájcban voltak üzleti kapcsolatai. Mikor visszajött, anyámat akkor avatták a kollégiumban, és apám, aki akkorra kiderítette, ki ez a kislány, elment az avatására, és vitt neki egy csokor tulipánt. Rövid időn belül megkérte a kezét, és 1942-ben anyám bekerült ebbe a nagyúri családba, ahol megtanult ragyogó nőnek lenni, és élvezni a jólétet. Aztán jött a sorsforduló, a kisajátítás, apámat kirakták a birtokáról, útkaparó lett, de ott is kellett neki a kártya, az ital, kellettek a nők. Úgy mulatott, hogy anyám ült az ágyban, a nővérem és én körülötte, apám meg a konyhakéseket dobálta a feje mellett az ágy támlájába, és közben a cigány húzta a fülébe, hogy Csak egy kislány van a világon. Anyám volt az egyetlen ember, akin kitölthette a haragját. Pedig voltak fényképek, amelyek a kettejük boldogságáról szóltak, de ezeket anyám egy ollóval kettévágta, vagy letépte azt a felét, ahol apám volt és elégette, úgyhogy nekem nincs képem róla, mert 1950-ben elütötte egy autó.”
A család idővel Pécsre költözött, követve Katalin édesanyjának második férjét, akinek a kislány nagyon sokat köszönhet, mert ereje, bölcsessége szárnyakat adott vágyainak megvalósításához. Amikor az iskolában le kellett rajzolni, ki mi szeretne lenni, a kislány rajzára egy rádió került. Ötéves korában látott először rádiót a szomszéd néninél, és a készülék azonnal lenyűgözte. „Most is előttem van, barna doboz, szürke huzattal, zöld szemmel, és azt kérdeztem: hogy mentek be oda az emberek? Annyira elbűvölt, hogy eldöntöttem, én abban a dobozban szeretnék majd dolgozni. Később, amikor már nekünk is volt rádiónk, az esti mesét nagyon szerettem. Ha megszólalt Szepesi György hangja: Jó estét, gyerekek, remélem, ágyban vagytok már?! – én mindig visszaválaszoltam, hogy igen! Mire ő is válaszolt: Akkor jó! Ő abszolút elhitette velem, hogy abban a dobozban igazi emberek élnek, és hozzám beszélnek, és nekem is ezt kell majd csinálnom.” És valóban, Pécsett a főiskola után a tévé, a Dunántúli Napló és a Népszava mellett a rádióban is dolgozott.
Hasonlóképpen az olasz nyelv is végigkísérte az életét. „A gimnáziumban énekzene tagozaton végeztem, ott az olasz volt a kötelező nyelv, és az egyik tanárom feladott egy hirdetést egy olasz lapban, hogy harmincegy tizenöt éves magyar lány levelezőtársat keres. A többieknek gyönyörű barna fiúk jutottak, nekem meg egy nagymama, aki valaha tanárnő volt, és minden levelemben kijavította a hibákat. A nagymama már rég meghalt, de az unokája a mai napig olyan, mintha a testvérem lenne. Minden nyáron kimehettem hozzájuk nyárra három hónapra, és amikor a lányaim megszülettek, ők is ezt csinálták, tehát nem okozott nekik gondot a nyelv, amikor az országot elhagyva két évig Olaszországban éltünk.”
…
Eszterhai Katalin életéről még sok érdekességet megtudhattok a Nők Lapja 2016/30. lapszámából.
