“Barátom, kollégám Paulovits

Ágoston mindig, mindennek megadta a módját. Egy pár hete jelezte, véges az ereje, s nem dolgozik tovább. Súlyos betegen jött be a szerkesztőségbe és mindannyiunktól elköszönt. Mégis úgy érzem, mintha búcsú nélkül ment volna el.”

 

 

Lénye, személyisége mást se sugallt, mint hogy sose halunk meg. Tudhattuk, sejtettük, hogy ez az utolsó találkozásunk, mégse akartuk elhinni. Guszti nem az az ember, aki bármit is félbehagyna, az asztalán még most is ott sorjáznak a felvett interjúk kéziratai, mellettük a megjelenésre váró pályázati anyagok.

Paulovits Ágoston 1932 júniusában született Diósgyőrben. Az ötvenes években a miskolci műszaki egyetemen tanult, onnan sorozták be a néphadseregbe. Mivel több mint egy évtizedig együtt jártuk az országot, Budapesttől Nagyváradig vagy éppen Kárpátaljáig, minden élményét megosztotta. Záhonyban kifogott egy főtörzsőrmestert, aki mint leendő mérnöknek megparancsolta, fabrikáljon neki egy csónakmotort a tiszai ladikjára. Guszti nem ellenkezett – meglett a benzines robbanómotor. Műszaki ember lévén mégis az újságírás mellett kötött ki, annak is a legszebb ágát, a sportot választotta. Hosszú évekig szerkesztette az Észak-Magyarországot, mígnem felkérték a Magyar Rádió Körzeti és Nemzetiségi szerkesztőségének a vezetésére. Mire elérte a nyugdíjkorhatárt, a rádió szerkesztősége az ország legnagyobb és legjobban teljesítő stúdiója lett. Nem sokáig élvezte a nyugalmazott vezetői címet. Guszti nem az az ember volt, aki alig várta a megérdemelt pihenést, a semmittevést, a lazítást. Még a hetedik ikszen túl is síelni ment Szlovákiába és lesiklás közben is telefonált, rendben mennek-e a dolgok, s megérdeklődte, milyen leveleket kapott. Hiányzott neki a szerkesztőségi légkör, a szakmával járó nyüzsgés, és az egyik pillanatról a másikra ott folytatta, ahol abbahagyta. A fiatalokat megszégyenítő hévvel állt ismét a ringbe, hogy még húsz évig dolgozzon a szakmában. Írt, szerkesztett, újságot csinált és tanácsot adott a fiatalabb kollégáknak. A szakmában hosszú éveket eltöltött munkásságáért méltán érdemelte ki a Magyar Újságírók Szövetségének legmagasabb elismerését, az Aranytollat. Sok-sok kitüntetése mellett erre volt a legbüszkébb. Mondogatta, ezért az egyért meg kellett dolgozni, harcolni.

Kedves Guszti! Hatvan évig tartó aktív újságírással minden eddigi rekordot megdöntöttél. Igazából, szívből szurkoltunk neked, hogy a reménytelenségből is felgyógyulj, köztünk maradj. Amikor bejöttél elköszönni, még sokáig félve néztük az ablak melletti íróasztalodat, az ezüstös asztali órát, a naptáradat, amelyből már hiányoztak az új bejegyzések.

Szenteste előtt, déltájban örökre elaludtál. Elvittek az angyalok. Egy emberként gyászolunk, hiányzol nekünk!

Paulovits Ágoston hamvasztás utáni búcsúztatása szűk családi körben lesz.

– Szántó István –