Markocsán „MCM” Sanyi maratoni t futott 30 év után. Már nagyon vártuk a beszámolóját, hiszen tökéleteset futott. Olvassátok nagy élvezettel! – angelday
A maratoni karrierem valahogy úgy kezdődött, hogy ’82 októberében, még az alapozás megkezdése előtt, eldöntöttük az akkori nagy MVSC-s futókkal (Szász Laci, Sajgó Laci), hogy lefutjuk a maratont. Nagy választék maratoni versenyekből akkoriban nem volt, ezért az akkor szokásos Volán maratont teljesítettük mindenféle speciális, célirányos felkészülés nélkül.
Annak idején ez így nézett ki, én a jobb felső sarokban:
Jó, persze kemény évünk volt, mert már akkoriban is tízszer edzettünk egy héten, de nem maratonra. Abban az évben 31:58-at futottam már 10 000 méteren és 15:28-at 5000 méteren. (Sanyi a kép jobb szélén)
A versenyre nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy 14 km-es körből futottunk hármat. Az első körben vicceket meséltünk egymásnak, folyamatosan röhögtünk, a második körben már alább hagytak a poénok, a harmadikban meg ki-ki a saját tempóját futotta.
Akkoriban csak víz volt a frissítőpontokon, de ezt sem vettem igénybe (versenysportolóként soha nem ettem és ittam futás közben, néhány éve tanultam meg enni futás közben, 4 és fél perc alatt tudtam megrágni és lenyelni egy harapás autós szeletet). Ahogy mondani szokás, „saját zsíron” futottam 2:39:05-öt, a Népsportban is benne voltam:
Alaposan elfáradtam, de sok időm nem volt pihenni, mert a rákövetkező héten már kezdődött az alapozás. Most belenéztem az akkori edzésnaplómba: másnap már két edzésem is volt.
Több oka volt annak, hogy miért nem lettem maratonfutó. Először is túl gyors voltam ahhoz, hogy ne a pályaversenyzést (5-10 ezer métert) válasszam, másodszor meg úgy voltam vele, hogy ráérünk arra még, hiszen maratont futni bőven 30 felett kezdenek az emberek. Carlos Lopez 37 évesen nyert olimpiát 1984-ben 2 óra 9 perccel.
Versenyszerűen soha nem lettem maratonfutó. ’92-ben abbahagytam a versenysportot és 17 évre suttba is vágtam a futócipőt. 3 éve, Szasza sokadik unszolására kezdtem ismét „újra”, rákövetkező évben, 2010 őszén már karcoltam az aszfaltba egy 1:29:37-es félmaratont. (Neked mennyid is van, Norbikám?!)
A rákövetkező évem a sérülésekről szólt: egy bravúros motorbaleset Thaiföldön – kb. 5 km / órás sebességgel elesni és eltörni a bokámat?!, ebből felépülve folyamatos, szűnni nem akaró térdfájdalom. Ettől függetlenül tavaly tettem egy fogadalmat, hogy idén lefutom a maratont, hiszen 30 év nagy idő. Előtte persze már be is neveztem a Berlin Maratonra, hogy lássam a célt és ne legyen visszaút.
Januárban kezdtem a felkészülést, de márciusban már abba is hagytam, mert Szasza úgy megfuttatott hazai pályáján a Gerecsében, hogy részleges izomszakadás lett a vádlimban. Április végén kezdtem újra, de a térdem miatt csak a szigeten futottam egy-egy köröket, az orvosoknál viszont egyre többet. Mai napig nem tudom, mi a baja, de a folyamatos nyújtásoknak köszönhetően valamelyest elviselhetőbb a fájdalom.
Az idei UB hozta a fordulópontot. Úgy voltam vele, ha a napi 3 futást kibírom, akkor belevágok. Kibírtam, de Berlinről le kellett mondanom, mert nem bíztam benne, hogy 2 és fél hónap alatt fel tudok készülni. Kapóra jött, hogy a BMW Media Maraton projekt, amiben tevékenyen részt vettem, a BMW Frankfurt Marathont választotta idei célversenynek – tökéletes választásnak tűnt.
A részcélokat teljesítettem (Nike félmaraton, Velencei-tó kör, Spar 30 km), jöhetett Frankfurt. Célom nem volt más, mint teljesíteni, de ha lehet 3:45-ön belül.
Annak ellenére, hogy -1 fokban rajtoltunk, tökéletes verseny volt mind a szervezés, mind pedig a saját futásomat tekintve. Ügyeltem arra, hogy ne fussam el az elejét, ne érdekeljen, ha fáj a térdem, ha görcsölni kezd a vádlim, csak fussak és élvezzem a versenyt. Féltávig beszélgettünk Hernáth Csabival, nézegettük a várost (hop-on – hop-off módszer), élveztük a zenészeket, faltuk a kilométereket.
30 után kezdtünk el egymást húzni az „Én jól vagyok, és te? Én tökéletesen!” párbeszédekkel. Voltak nehézségek, de igyekeztem elbagatelizálni a fáradtságot. 20 km után minden ponton volt gél (!), amik átsegítettek a nehéz perceken. Némelyik frissítőnél a zselét már úgy vártam, mint anyám húslevesét. (Itt szeretném megköszönni Ballassa Leventének, a magyar olimpiai csapat sportpszichológusának a mentális felkészítést, nélküle távolabbnak tűntek volna kilométereket jelző táblák.)
Az utolsó 6-7 km már a belvárosban volt, a hideg ellenére rengeteg szurkolóval, akik már a befutóig „elkiabálták” az embert. Mikor megláttam a Frankfurt Messe-t, a befutót, tudtam, hogy meglesz. A csarnokban volt a célkapu, dugig szurkolókkal, ütemes zenével, villódzó fényekkel, euforikus volt.
42,2 km, 30 év. Ez szakadt fel belőlem, mikor lenyomtam a végén az órát.