Karácsony másnapján a gyerekek a szőnyegen ültek. – Apa! Építsünk! Építsünk! – kérleltek. Gyorsan letelepedten a két kis ember közé. Végre nem kellett rohanni. (… és legózni amúgy is imádtam). – Mit építsünk? – kérdeztem. Várost! Várost! – skandálták. – Na jó, de mivel kezdjük! – A mi házunkkal! – vágták rá. Megépítettük. Aztán egy másikat a rokonoknak, aztán egyet a barátoknak. Aztán építettünk egy műhelyt, meg egy boltot, ahová dolgozni jártak a mosolygós lego-emberkék és vásárolni persze. Aztán elkészült a tanterem, meg a mentőállomás. – Apa! És hol lakik a szeretet? – kérdezte hirtelen a kicsi. Meghökkentem: – Hol is lakik valójában? Nagy kék szemével várakozva nézett rám. – Tudod, ő bennünk lakik, de csak akkor bújik elő, ha egy másik embernek szüksége van rá! – Olyan, mint a mentő? – kérdezett vissza. – Hűha! Várj kicsit! Gondolkodnom kell!
Aztán sietve azon törtem a fejem, hogy a szeretet végül is mentő. Meg ápoló, gondoskodó, néha fegyelmező… Istenem, mi minden még? Végül azt mondtam: – A szeretet láthatlan tündér. Mindenütt felbukkan, de igazán ott szeret élni, ahol az emberek figyelnek egymásra!
Mire mindezt elmondtam, már régen mást csináltak. Én meg azon gondolkodtam, hogy milyen jó, hogy a szeretet ideült közénk játszani! Lám kiderült, hogy nélküle még lego-várost sem lehet építeni! Igazi várost meg végképp nem!