– December 3-án volt éppen húsz éve annak, hogy ön lett a DVTK futballcsapatának hivatalos műsorközlője. Gondolta volna akkor, hogy két évtizeddel később még mindig betölti e szerepkört?  
– Hárman kaptunk lehetőséget, hogy élesben bizonyítsunk. Miután a klub és a szurkolók egybehangzó véleménye alapján győztesnek hirdettek ki, nem gondolkodtam időtávban, egyszerűen csak szerettem volna megélni a pillanatot, hiszen óriási megtiszteltetés volt, hogy rám esett a választás. Meccsről meccsre át akartam élni azt a szenvedélyes hangulatot, ami abban az időszakban jellemezte és azóta is jellemzi a diósgyőri labdarúgást.

– Egy képzeletbeli névjegyre mi kerülne a neve alá: hivatalos műsorközlő, hangosbemondó, hangulatfelelős vagy esetleg szpíker?  
– Csupán ennyi: a DVTK hangja.

– És mitől jó – bármely egyesület – hangja?  
– Vannak olyan teendők, amelyeket hivatalból el kell végezni egy mérkőzés során. Ilyen a csapatok, a játékvezetők bemutatása, a meccs végigkísérése, a gólok, cserék, sárga vagy piros lapok, valamint a hosszabbítás időtartamának ismertetése, illetve a hivatalos nézőszám közzététele. Amitől több ez a feladat egyszerű adatfelsorolásnál, az a varázslatos miliő, amelyben én mint műsorközlő dolgozhatok. Ennek hatására átváltozhatok stadion-szpíkerré, befolyásolhatom a légkört, és a szurkolókkal összhangban olyan hangulatot tudunk teremteni, ami szerintem egyedülálló az országban.

– Mennyi idő alatt alakult ki az egyéni stílusa?  
– Azon kívül, hogy a Jóisten talán kissé egyedibb orgánummal áldott meg, tettem is azért, hogy lépésről lépésre fejlődjek: Montágh Imre könyvéből gyakoroltam a beszédet, és eljártam tanulni a Miskolci Nemzeti Színház hangmesteréhez. Így is beletelt egy-másfél évbe, hogy magabiztosnak érezzem magam a szerepkörömben, és egyedi arculatot, karaktert sikerüljön kialakítanom. A szurkolók visszajelzései alapján merem mondani, hogy sikerült is. Három olyan alkalom volt, amikor családi okok, illetve betegség miatt nem tudtam ott lenni a stadionban, és jóleső érzés volt hallani, hogy a nézők egyből azt kérdezték: „Hol van a hangunk?”

– Vezet statisztikát a meccseiről?  
– Több mint ötszáz mérkőzésnél járok, talán ha majd nyugdíjba megyek, összeállítok egy részletes adatsort.

– Van saját kuckója az arénában?  
– A pálya széléről jobban érezni a hangulatot, a rezdüléseket, mint egy kalitkában ülve. Az MLSZ szabályzata alapján azonban a meccskezdést követően már nem maradhatok a kispadoknál, ilyenkor felbaktatok az irányítóközpont melletti helyiségbe, de a félidőben újra lemegyek, például, hogy a közönségjátékokat levezényeljem, ahogy persze a találkozó végén is ott vagyok a gyepen.

– Vannak-e olyan mesterfogások, amelyeket más műsorközlőktől lesett el?  
– Nyolc-tízezer néző kell ahhoz, hogy lázba hozzam, hullámoztassam a nézőtéren helyet foglalókat. A Galatasaray hangulatfelelősétől csentem el kisebb trükköket, például azt, hogy miképp tudom a karom felemelésével felhangosítani, illetve a leengedésével elcsendesíteni a szurkolókat. Ezt a „vezénylést” egy Diósgyőr–Ferencváros meccsen dobtam be, és sikert aratott. A gólok után pedig jöhet
a valamennyi DVTK-drukkernek kedves csatakiáltás: „Aki diósgyőri!!!”

– Említene olyan kollégát, akinek a munkája előtt kalapot emel?  
– A Napoli szpíkere igazi etalon, és ide tartozik a Bayern München műsorközlője is. Az itthoni hangosbemondókat nem lenne korrekt véleményeznem, de annyit talán mondhatok, hogy a stílusommal tudok egyedi lenni az NB I-ben.

– Hogyan lett a DVTK hangja egy kaposvári fiatalember?  
– Valóban Somogyország fővárosában születtem, de két és fél évesen a szüleimmel Miskolcra költöztünk, és ízig-vérig diósgyőrinek vallom magam.

– Egy labdarúgóklub műsorközlőjének van-e futballista-előélete?  
– Érdekes módon nincs. A középiskolában és egyetemistaként kosárlabdáztam, manapság pedig rendszeresen teniszezem. Lábbal nem voltam ügyes, de a labdát imádom, nem véletlenül van egy futball-labda a hivatali irodámban, kifejezendő a labdarúgás és a Diósgyőr iránti rajongásomat.

– Ha már a kosárlabdát említette: nem csábították műsorközlőnek az élvonalbeli női csapathoz?  
– Egy-két meccsre beugrottam szpíkerként, dolgoztam jégkorongmérkőzésen is, sőt, két éven át én voltam a miskolci vízilabda-együttes hangja, de az egyre sokasodó hivatali teendőim mellett utóbbira már nem maradt időm.

– Az utóbbi két évtizedben a DVTK volt meghatározó szereplője az NB I-nek, de előfordult az is, hogy lesüllyedt a második vonalba. Miként élte meg a hullámzást?  
– Nagyon nehezen, még akkor is, ha nekünk, Diósgyőr-szurkolóknak minden meccs ajándék. Talán a Tomiszlav Szivics nevével fémjelzett éra volt, amely leginkább visszaidézte az 1974 és 1984 közötti boldog aranykort. A DVTK történetének legfényesebb diadalai, a két kupagyőzelem, valamint a bajnoki bronzérem is arra az időszakra esik, kiléphettünk az európai kupaporondra, az olimpiai válogatott pedig a Diósgyőrre épült. Nagyon hiányzik, hogy újra felállhassunk a dobogóra, s megint elindulhassunk valamelyik nemzetközi kupasorozatban; nagyon megérdemelné már Miskolc városa, sőt, az egész borsodi régió.

– Azok az idők szerencsére már elmúltak, amikor háborús állapotok uralkodtak a magyar futballpályákon, de azért vannak erősebb érzelmeket kiváltó párharcok is, mondjuk, a keleti rangadó vagy a Fradi vendégszereplése. Mennyire lehet egy szál mikrofonnal a kézben az indulatokat kordában tartani?  
– A futballstadion nem színház, a futballmeccs nem színházi előadás. A tömegből bizony néha olyan megnyilvánulások is kihallatszanak, amelyek nem bírják el a nyomdafestéket. De szerintem egyfajta ventillációnak, persze bizonyos keretek között, a stadionok lelátói teret adhatnak. Hivatalos műsorközlőként természetesen nem tehetem meg, hogy a szurkolótábor kritikus véleményét visszhangozzam, még akkor sem, ha adott esetben egyetértek vele. A mozgásterem addig terjed, hogy igyekszem csillapítani az indulatokat, s mérsékelni a klubra kirovandó büntetést. Egyfajta lélekbúvár szerepem is van, hogy mikor és hogyan mondom be a lelátónak szóló figyelmeztetést – néha érdemes kissé kivárni…

– Ha már a szurkolótábor szóba került: sokan szurkoltak a DVTK NB I-es visszatéréséért, mondván, ez megdobja az élvonal nézőszámát. Sok klub elfogadná a diósgyőri látogatottságot, de zsúfolt ház az új stadionban azért nem jellemző. Fontos-e annyira manapság a futball Miskolcon, mint volt az aranykorban?  
– A DVTK nagyon fontos összetartó erő, képes társadalmi különbségeket eltüntetni. A lelátón a tehetős éppúgy örül a gólnak, mint akinek szerényebbek az anyagi lehetőségei. Ez a mai, terhelt világunkban óriási kincs. Az aranykorral azért nehéz az összevetés, mert akkoriban idényenként egy-két meccset közvetített a televízió, manapság viszont valamennyi bajnoki képernyőre kerül. Ez sokakat elkényelmesít, ők a fotelt, a meleg, fűtött szobát választják a zimankó helyett. De azért a Ferencvárosé után még így is a Diósgyőré az egyik legmagasabb nézőszám, s ha az anyagi lehetőségeink csak megközelítenék egyes nagy klubok büdzséjét, biztos vagyok benne, hogy telt ház előtt játszhatna a csapat.

– Amikor önkormányzati képviselő lett, az akkori polgármester, Kriza Ákos biztatta, hogy folytassa a szpíkerkedést. De mi a helyzet a mostani feszült belpolitikai hangulatban, hiszen időközben alpolgármesternek választották, a Fidesz választókerületi elnöke lett – ami a jövő évi országgyűlési választáson képviselőjelöltséget érhet –, sőt, immár miniszteri biztos is?  
– A szurkolók itt, helyben már megszokták, elfogadták a közéleti szerepvállalásomat, hiszen tizenegy éve vagyok a Fidesz-KDNP önkormányzati képviselője, és párhuzamosan a Diósgyőr hangja. Nyilván nem lehet mindenkinek megfelelni, és elsősorban a social média felületeken az embert érik támadások is, de alapvetően nem ez a jellemző, ami szerintem a szpíkeri munkám elismerése is. Ügyelek rá, hogy ne vigyem be a politikát a stadionba, a közgyűlésbe pedig ne vigyem be a DVTK ügyeit.

– Egyszer azt nyilatkozta, addig maradna a Diósgyőr hangja, amíg be nem jelentheti a csapat történetének első NB I-es bajnoki címét. Ne vegye rossz néven, de jelenleg úgy fest, igencsak hosszú életű lesz…  
– Amerikában a ringszpíkeri szerep kortalan, sok hatvan-hetven éves műsorközlő van a nagy vízen túl. Negyvenhárom esztendős vagyok, szerintem az én életembe egy DVTK bajnoki arany bőven beleférhet. Ezért persze tenni is kell, tőkét és olyan vállalkozókat bevonzani, akik látnak fantáziát abban, hogy egy ilyen nagy múltú klubot még magasabb szintre emeljenek. Ebben, akár miniszteri biztosként, nekem is lehet feladatom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 13-i lapszámában jelent meg.)

Hollósy András
Név: Hollósy András Születési hely és idő: Kaposvár, 1982.02.12 Szakmai tapasztalat: 2024-
alpolgármester, önkormányzati képviselő / KDNP Miskolc/ 2021- 24 regionális sajtómunkatárs,
szóvivő /Fidesz-Észak-Magyarország 2014-től önkormányzati képviselő /KDNP-Miskolc/
2005-2021 kommunikációs munkatárs /DVTK labdarúgócsapata/ 2010-2012 szerkesztőműsorvezető /Csillagpont Rádió Miskolc/ 2010-2011 szerkesztő-műsorvezető /Irány TV
Miskolc/ 2007-2010 szerkesztő-riporter /Radio Express+ KVTV, Kazincbarcika/ 2006-2007
miskolci tudósító /RTL Klub Híradó, Független Hírügynökség/ 2005-2006 szerkesztő-riporter
/Miskolc TV, Diósgyőr Rádió/ 2004- híradós műsorvezető /MTV Regionális Híradó, Miskolc/
2001-2003 szerkesztő-műsorvezető /Európa Rádió, Miskolc/ Tanulmányok: 2000-2005
Miskolci Egyetem, Bölcsészettudományi Kar Történelem Szak 1996-2000 Diósgyőri
Gimnázium, Miskolc Elismerések: 2018. Parancsnoki kinevezés, Szent Lázár Katonai és
Kórházi Lovagrend, Miskolci Kommenda 2009. Aszaly Antal Díj /az év médiapartnere
elismerése a B-A-Z Megyei Rendőr-Főkapitányság által 2005. Bölcsész Hallgatókért
Emlékplakett /A hallgatók érdekében végzett kiemelkedő munkáért/