Halász Noémi
·
Fotó: A holiday snapshot of a young woman on the beach in Iran, 1960s.
·
Az iráni tüntetők bátorsága nehezen felfogható innen, Európából – mégis alig olvasni a hazai médiában a helyzetről.
Irán nem mindig volt az, amit ma látunk. Az ország a 20. század második feléig világi berendezkedésű állam volt, ahol nők tanulhattak, dolgozhattak, nem volt kötelező a fejkendő, és a vallás nem uralta a politikát. (Ez sem volt ideális, nem volt demokrácia, de annál jobb volt, ami jött…) Az 1979-es iszlám forradalom aztán mindent megváltoztatott: egy olyan rendszer jött létre, ahol a vallási vezetés a törvények fölé került, és az állam a mindennapi élet legapróbb részleteit is ellenőrzi.
Azóta generációk nőttek fel úgy, hogy az alapvető szabadságjogok – különösen a nők számára – nem adottságok, hanem tiltott vágyak. Rendszeresen fordul elő, hogy egy nőnek az életébe kerül egy kilógó hajtincs; férfiakat és nőket börtönöznek be, kínoznak, gyilkolnak meg a véleményükért. Az elmúlt években egyre többen mondják ki: ebből elég.
Az elmúlt napokban tömeges tüntetésihullám indult, most pedig olyan hírek érkeznek, hogy Iránban lekapcsolják az internetet és a telefonhálózatokat. Ez nem technikai probléma. Ez mindig annak az előjele, hogy a hatalom el akarja vágni az embereket egymástól és a külvilágtól – és hogy a tüntetéseket erőszakkal készülnek leverni, tanúk és felvételek nélkül.
Azok az emberek, akik most az utcán vannak, pontosan tudják ezt. Tudják, mit kockáztatnak. Mégis kimennek.
Ez a bátorság az, ami tiszteletet érdemel. Nem politikai oldalak, nem ideológiák miatt, hanem azért, mert vannak helyek a világon, ahol a szabadság kimondása ma is testi épségbe, börtönbe vagy életbe kerülhet.
Gondoljunk rájuk. Beszéljünk róluk. Mert amikor elnémítják a hangjukat, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem hallgatunk.
