Sziasztok! 
Ezt a posztot nem reklámnak szánom, inkább figyelemfelkeltés céljából szeretném megosztani veletek (a teljesség érdekében kicsit hosszabbra sikerült 
).
).A mai napon, mivel nagyon szép őszi idő van, gondoltam, sétálunk egyet a nem beszélő autista kisfiammal Tapolcán. Valamilyen oknál fogva ő leült az egyik büfé előtti padra, és nem volt hajlandó onnan eljönni. Körbementünk a büfé körül kb. nyolcszor, de csak egyik padról a másikra ültünk körülötte – onnan semerre tovább.
Így üldögéltünk már vagy egy órája, amikor jött a büfé vezetője, hogy kinyisson, hiszen ebben a szép időben hátha lesznek vendégek. Nos, sosem fogom megtudni, miből gondolta a kisfiam, hogy ki fog nyitni, de a kitartása meghozta a gyümölcsét (juhhhúú, végre vásárolhatunk! – valószínűleg ez járhatott a fejében, miközben figyelte az úriembert, aki éppen elkezdte kipakolni a büfé köré a székeket 
).
).Gondoltam, ha már úgyis rá várunk, megkérdezem, segíthetünk-e, annak reményében, hogy a kisfiam akkor talán hamarabb rászánja magát az elindulásra. Az úriember azonban megköszönte, és illedelmesen visszautasította a segítségünket.
Közben mondtam neki, hogy ha ma úgy döntött volna, hogy nem nyit ki, mi estig ott ülünk a padon! 
Erre ő mondta, hogy pedig nagyon gondolkodott rajta, hogy inkább nem nyit ki, mert hiába a szünet és a jó idő, mióta a Barlangfürdő leégett, és nem jönnek turisták, azóta küzdenek a fennmaradásért.
Erre ő mondta, hogy pedig nagyon gondolkodott rajta, hogy inkább nem nyit ki, mert hiába a szünet és a jó idő, mióta a Barlangfürdő leégett, és nem jönnek turisták, azóta küzdenek a fennmaradásért.(A kétkedőknek ezúton üzenem: a manifesztáció működik, mert a kisfiam biztos, hogy bevonzotta, hogy az a büfé ma kinyisson – addig ő onnan nem tágított. 
)
)Egy szó, mint száz: bementünk, és a kisfiam végre elégedetten konstatálhatta, hogy a kitartása elnyerte méltó jutalmát, és elvásárolhatja anya pénzét.
Azonban ami ezután jött, arra tényleg nem voltam felkészülve…
Ismerve a kisfiam ízlését, kétféle fél literes üdítőt vettem neki – mivel az akaratát tőlem örökölte, biztosra mentem!
Én már készültem fizetni, de csak nagy címlet volt nálam. Az úriember erre mondta, hogy sajnos nem tud visszaadni, mert alig van váltópénze, és nem tudja, milyen napnak néz elébe. Azt is hozzátette, hogy nyugodjak meg, legközelebb, ha arra járunk, majd beviszem neki, ebből ne csináljak gondot.
Mondanom sem kell, el sem hittem, amit hallok! Olyan zavarba jöttem, hogy nem győztem megköszönni, milyen emberséges és kedves volt egy vadidegennel – hiszen mi van, ha soha többé nem megyek arra?! 
A kisfiam azonban – mint említettem – tőlem örökölte az akaratát, és még mindig hiányát érezte valaminek. Pedig amit venni szokott, az már megvolt… ennek ellenére csak állt ott a pult előtt és mutogatott. Az úriember erre bement a pultba, és készített neki egy gofrit is, annak ellenére, hogy így is csak a mínuszt generáltuk a napra. De ő nem aggódott ezen, tudta, hogy kockázatot vállal – mégis megcsinálta.
Szóval azt kell mondjam, ilyen emberséggel, önzetlenséggel és jószívűséggel régen nem találkoztam már. Bizton állíthatom, hogy ez egy örök emlék marad, ami mindig megmelengeti majd a szívem! 
Amit ki szerettem volna kerekíteni ebből a kis történetből:
Emberek, ha Tapolcán jártok, segítsétek az ottani vállalkozókat, büféseket ebben a nehéz időben!
Turisták most nincsenek, de mi itt vagyunk – ha csak egy pohár forró teára is térünk be, már azzal is segíthetünk nekik, hogy valahogyan túléljék ezt az időszakot.
(Mellesleg a gofri nagyon finom 
.)
.)Ez a büfé pedig a Park Büfé, vezetője K. István, akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy visszaadta az emberekbe vetett hitemet – hogy nem halt még ki a jószándék és az önzetlenség!
(Természetesen nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem rendezem a tartozásunkat, így gyorsan elszaladtunk a Lidl-be – ahol a kisfiam újfent lázban éghetett, hogy vásárolhat –, majd visszaszaladtunk. Ő ott ült végtelen nyugalommal, és amikor meglátott, csak annyit mondott: „Ó, nem kellett volna ezért visszajönnötök.”
– Ó, dehogyis nem! )
)Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy boldoggá tette egy autista kisfiú napját – már azzal is, hogy ma kinyitott.
Ez anyaként felbecsülhetetlen! 
Minden jót kívánok neki, és mi biztosan visszatérő vendégek leszünk!
3 Responses
Le a kalappal előtted „kilós”…
Megjavult.
Fujzika viszont még az élettől is elveszi az emberek kedvét,ugyanezen a sétányon,csak a másik végén.Egy hitehagyott,pályaelhagyó közösségi izgató,aki az utcán, a legrosszabb komcsi és fasiszta időket idéző módon,hangszoróval a kezében ordibálva éli ki magát és próbálja felszabadítani elfolytásait,nyugtatni zaklatott lelkét.Lehetne akár az újkori Dzsekszon is,csakhát sem nem férfi, se nem mosolygós,sem nem szerethető.