A jelenség azonban nem csak a szűk hegymászótársadalmat érinti. Elég csak figyelni a közelmúlt időjárási híreit, hogy egyértelmű legyen: valami nagyon megváltozott a hegyekben. Az idilli hegyvidékek kiszámíthatatlan és életveszélyes területekké váltak. Mindez ráadásul alig egy évtized alatt zajlott le.

A magashegyi túrázás paradicsomában, a Dolomitokban idén júliusban olyan kőomlások voltak, hogy egész régiókat zártak le a túrázók elől, és több száz embert telepítettek ki.

De még a Dolomitok magasságáig sem kell felmenni, hogy a túrázók hatalmas sziklaomlásokkal szembesüljenek. A hatalmas szó használatát nem fogja bulváros túlzásnak tartani, aki megnézi, mi történt alig pár hete a Berchtesgaden Nemzeti Parkban. Ahogy a felvételen látszik, egy egész hegyoldal szakadt rá az alatta futó túraútvonalra.

Július elején a Mont Blanc-ra vezető felvonó egyik állomása alatt szakadt le a mászók körében népszerű csúcs, az Aiguille du Midi egyik fala. A beszámolók szerint a gleccseren táborozó mászók napokon át hallották a recsegő, pattogó, morgó hangokat, míg egy nap 15 hajókonténernyi szikla vált el a hegytől és zúdult alá. Az alábbi fotón látható is a hiányzó rész, amely képről talán nem tűnik nagynak, de tudni kell, hogy itt egy 3842 méter magas hegyről van szó. Az arányokat a csúcs felett látható felvonókabinok is sejtetik.

És persze ott van a nagy sajtót kapott májusi eset, amikor egy egész falut, a svájci Blattent sodorta el a jég- és kőlavina. Személyi sérülés ugyan nem történt, de ez inkább a helyi hatóságok szervezettségének köszönhető. A háromszáz lakosú Blattent május 19-én evakuálták, a néhány nappal később lezúduló kő, sár és jégzuhatag pedig eltörölte a föld színéről a falu jó részét. Blatten nem az első falu, amelyet a hegyek veszélyeztettek. A kelet-svájci Brienzt már két évvel ezelőtt kiürítették a hegyomlások veszélye miatt.

A fenti esetek egyrészt azért érdemelnek figyelmet, mert nem a magashegyeket, hanem az ember által gyakran járt vidékeket érintik. Másrészt a kőhullások mind a hegyi kirándulások főszezonjában történtek. Az európai hegyeket járók közt eddig közhely volt, hogy a túrákat augusztusra és szeptember elejére kell időzíteni, mert ebben az időszakban az eső kevés, a hőség már elviselhető, és az időjárás stabil.

A statisztikák szerint a kőhullásokat leginkább éppen ebben az időszakban detektálták.

Megint csak a globális felmelegedés

A Nature 2024-es tanulmánya szerint a kőhullások 2010-es évek után lettek egyre gyakoribbak.

A kőlavinákat a kutatások szerint a globális felmelegedés, azon belül is a jég olvadása okozza.

A jelenség röviden: a magasabban fekvő hegyekben a sziklák repedéseit jég tölti ki, ami ragasztóanyagként működik, így ha elolvad, akkor a sziklafelületek instabillá válnak, és idővel kisebb-nagyobb tömegben leszakadhatnak.

A folyamat nemcsak az olvadással, hanem a fagyással is fokozza az eróziót. Itt első lépésben nyáron a sziklarepedésekből elolvad a jég, második lépésben az esőzésekkel víz szivárog be. Harmadik lépésben pedig télen a víz jéggé fagy, és tovább feszíti a sziklát. Végül pedig nyáron a meglazult szikla réseiből újra csak kiolvad a friss jég, megindítva a kőlavinákat. A kutatás szerint a 2010-es évekre olvadt ki a világ sziklafalaiból annyi jég, hogy sok helyen indultak meg a kőomlások.

A kőlavinák gyakorisága egyértelműen a globális felmelegedés következménye, a tudósok 100 évre visszamenőleg vizsgálták a jelenséget. A kutatók sajátos megközelítést alkalmaztak: nem műszerekkel, hanem a fák évgyűrűivel rekonstruálták a 100 évvel ezelőtti kőomlásokat. A kutatók a svájci Alpokban található Täschgufer hegyoldalán álló 375 vörösfenyő törzsében lévő sérüléseket vizsgálták. A fák a lezúduló kövek okozta sérüléseket gyógyító sejtekkel növik körül, amelyek láthatóak maradnak az évgyűrűkben. A sérüléseket vizsgáló módszer (dendrogeomorfológia) lehetővé tette, hogy a kutatók dátumhoz köthessék a múltbeli eseményeket.

A tanulmány szerint a kőomlások gyakorisága nem folyamatosan, hanem ugrásszerűen nőtt, párhuzamban a nagy felmelegedési időszakokkal. A kutatók két csúcsot azonosítottak: az 1940-es évek vége és az 1980-as évek közepe utáni időszakot.

A globális felmelegedés első hatásai a negyvenes években jelentkeztek, ám ez két okból is rejtve maradt.

Az omlások kisebbek voltak, másrészt pedig inkább télen és kora tavasszal jelentkeztek, amikor kevesen járnak a hegyekben. A téli időszakos omlásokat egyébként az okozta, hogy még csak a felszínhez közeli rétegek olvadtak ki, és a sziklákat inkább a beszivárgó víz visszafagyása feszítette le.

Ezek után a hegyek stabilizálódtak, és a nyugalom megmaradt a következő felmelegedési hullámig. A kőhullások gyakorisága a nyolcvanas évektől kezdett újra emelkedni, a 2010-es évektől pedig olyan mértéket öltött, hogy már nem csak a hegymászók közt keltett aggodalmat.

A kőomlások mára a mindennapi élet területeit is veszélyeztik, így a legszélesebb nyilvánosság számára lett világos, hogy durva folyamatok zilálják szét a hegyeket.

Ráadásul 2010 után a kőlavinák 70 százalékban már nyáron tomboltak, köszönhetően annak, hogy a jég ekkorra már a mélyebb rétegekből olvadt ki, és a sziklatömeg saját súlyától zuhant alá, feszegetni sem kellett.

Világjelenség

Bár a fenti kutatás az Alpokban készült, a jelenség valójában világméretű. Riasztó, hogy az alpinisták hasonló helyzetről számolnak be a Himalájából és a Karakorumból is.

A világ egyik ismert magashegyi sziklamászója, Colin Haley egy posztban számolt be teljesen sikertelen karakorumi expedíciójáról, amelyet az állandó kőomlások miatt kellett végül feladnia.  hvg.hu