Hajóelhagyás okkal, ok nélkül?

Egyre szaporodnak a világot járó kedvtelési célú vitorlások, tehát a nem hivatásos hajósok száma is. Sajnos a természetet kevéssé érdekli valakinek a státusza, viszont szívósan vizsgálja a felkészültséget.

Mostanában mind gyakrabban lehet hallani olyan esetekről, amikor tengeren járók segítséget, mentést kérnek, majd a magára hagyott hajó nem süllyed el! Talán nem is lett veszélyes, csak kényelmetlen?
Például tavaly december 12-én az Atlanti-óceánon a Hatteras-foktól 150 mérföldnyire az osztrák Time AUT nevű Béneteau 523-as hajóról kapott riasztást a norfolki parti őrség. A hajó tulajdonosa Thomas Hagspiel kért mentést. Társaival azért akarta elhagyni az egyébként CE-A All Oceans, vagyis bármely óceáni hajózásra alkalmas minősítésű 53 lábas hajóját, mert szörnyű nagy hullámokba kerültek, és elfogyott az üzemanyaguk…

Helikopteres egység mentette ki őket a vitorlásról. A mentők szerint huszoncsomós szélben, háromméteres hullámok között feltekert vitorlákkal hagytak ott egy hibátlan, tengerálló, 225 ezer dollárt, vagyis 90 millió forintot érő hajót. Nem volt veszélyes vihar, éppen csak kényelmetlenné vált a hajó. A tulajdonosa attól tartott, hogy felborulhat. Feltehetően a körülmények következtében kimerült emberek meggyőzhették egymást, hogy életveszélyben vannak.

Bő egy hónappal később egy vitorlásról jött az értesítés, hogy látták a vízen úszó Tulikettut. Keresni kezdték, és meg is találták, amint vidáman úszott a Lisszabon és Gibraltár közötti vízterületen. A sérülése nem volt igazán súlyos. Kikötőbe vontatták, majd kijavítva elrajtolt, és teljesítette a keményen erős szeles Rolex Fastnet Race-t.

Tavaly a tenger áldozata lett egy transzatlanti útra kelt házaspár. Számukra a hajójuk felkészítésének legfontosabb tétele az volt, hogy környezetkímélő elektromotort építsenek be a dízel helyett. A kokpit fölé szerelt merev vázra olyan sok napelemet pakoltak, hogy azoktól ki sem lehetett látni a vitorlákra. A hajó súlypontjának jelentős felfelé emeléséről nem is beszélve.

Ugyanakkor nem volt rajta AIS-jeladó, GPS-nyomkövető, amellyel a körülöttük hajózók és akár a partról a szeretteik láthatták volna, hogy merre járnak. Ezenkívül nem volt velük EPIRB, vagyis vészhelyzeti helyzetjelző rádiójeladó, egy hordozható, elemmel működő eszköz, amely a bekapcsolása vagy a bekapcsolódása esetén a mentésre szorulók felkutatását szolgálja. Nem tudni, hogy mi történt velük, a hajójuk eltűnt. Ők mentőtutajba vagy a vitorlás felfújható dingijébe szálltak, és eljutottak egy szigetre, de ott már csak a holttestüket találták meg.

A felkészülés alapja, mint mindig, mindenben, ha az ember hajózik, az elfogadás. Az adott helyzet, akár egy váratlan esemény azonnali elfogadása. Mindkét szó egyformán fontos! Ez persze nemcsak a hajózásra igaz, de ott nagyon nyilvánvaló. Ráadásul a tagadása életveszélyes. Ha valaki azzal foglalkozik, hogy miért őt, miért éppen őt érte az a csapás, ha felháborodik ezen, ha a fő reakciója az „ezt nem hiszem el”, azzal máris minimum a fele esélyét eljátszotta annak, hogy jól vagy a lehető legjobban kimásszon a bajból.

Ilyen esetben nyilván sokat segít, ha az ember korábban átgondolta, hogy mit kell tenni. Egy pillanatra megállnék ennél a „fejben előre lejátszani” érvnél. Sikeres sportolóktól, akik már nemegyszer akár az utolsó pillanatban fordítottak a maguk javára rendkívül kiélezett helyzeteket, gyakran hallani, hogy elképzelnek, fejben sokszor lejátszanak ilyen szituációkat. Ezért készek a jó megoldásra! Rengeteg jó döntés van előkészítve a fejükben, ráadásul nem pocsékolnak időt habozásra, bizonytalankodásra, útkeresésre. Tudják hol a joker, és előhúzzák a pakliból.

Persze lehet az ember akármilyen előrelátó, talpraesett és jól felkészült a lehetséges bajokra, mégis elérkezhet a pillanat, amikor el kell hagyni a hajót. A kérdés leegyszerűsítve az, hogy jobb-e beszállni egy mentőtutajba, mint maradni. Ez tulajdonképpen egyszerűen esélylatolgatás.