DVTK. Kevés az ostobább, dilettánsabb formában működő magyarországi futballklub mint a diósgyőri

A 27 éves Horváth Csenger lett a DVTK új sportigazgatója, és mindjárt első munkanapján tótágast állította a magyar futballvalóságot: KPI-okról beszélt, elszámoltathatóságot, üzleti modellt, projektjátékosokat, és tervezhetőséget ígért.

Augusztusban ugyanezeken a hasábokon még a nyelvemet köszörültem a DVTK vezetőin, úgy korrekt tehát, ha most ugyanitt adok hírt arról is, ha épp van mit elismerni: a miskolci klub szerdán mutatta be új sportigazgatóját, a 27 éves Horváth Csengert, ezzel egyszersmind őszintén felvállalva azt is, hogy ami eddig a magyar futball egyik vidéki fellegvárában zajlott, sok mindennek nevezhető, csak épp értelmes és hatékony építkezésnek nem.

Nyáron – a miskolci születésű, DVTK-nevelés Szűcs Kornél angliai szerződése kapcsán, amiből igazi hungarikumként egy másik magyar csapat, a Kecskemét profitált – arról írtam: kevés az ostobább, dilettánsabb formában működő magyarországi futballklub, mint a diósgyőri (holott ebben a műfajban a verseny nem kicsi). Horváth bemutatkozója alkalmával kiderült például, hogy a miskolciak az NB I-es mezőny 3-4. legnagyobb bérállományát pörgetve csúsznak-másznak a bennmaradásért, amiből nehéz más következtetést levonni, mint azt, hogy a keret tele van a képességeihez mérten messze túlfizetett játékossal. Akik nagy része ráadásul légiós.

Ha lehet hinni a pletykáknak, a klub egyik korábbi vezetőedzője, az ukrán származású Kuznyecov Szergej tucatjával igazolt olyan külföldi játékosokat, akik egy hozzá rokoni szálakkal kapcsolódó menedzserirodához voltak bekötve, az ekkor megkötött szerződések egy részét pedig azóta is nyögi a Diósgyőr. Nehéz nem arra gondolni, hogy ezeket az átigazolásokat elsősorban és mindenekelőtt az anyagi haszonszerzés motiválta – na, persze nem úgy, mint elsőre gondolnánk, hogy a klub majd továbbértékesíti a hozzá kerülő játékjogokat, hanem úgy, hogy a játékosok fizetése, aláírási pénze és egyéb ösztönzőinek tekintélyes része egy jól körülhatárolható, az edzőtől, khm, nem épp független kör zsebében kössön ki.

Magyarul: valakik kárt okoztak a Diósgyőrnek – és nem is keveset.

(Mielőtt valaki közbevetné, igen, tudom, hogy ez a jelenség nem miskolci specifikum a magyar futballban, sőt néhány évvel ezelőtt akkor még kifejezetten sikeresnek számító hazai klubok háza táján is bevett gyakorlat volt, hogy a kiszemelt játékosokat kizárólag előre meghatározott menedzserirodákon „átfolyatva” lehetett leigazolni. Házak, sőt kastélyok egész sora épült ilyen üzletekből a budai hegyekben, és az ügyletek bizonyos szereplői a mai napig befolyásos szerepben tetszeleghetnek a magyar futball környékén.)

A korábbi vezetés „profizmusát” remekül példázza a nigériai Bitok Stephen esete. A Kuznyecov-féle nagybevásárlás talán egyetlen igazán jó találata anno kétéves szerződést írt alá Miskolcon, és mivel idén nyáron még csak a 24. életévét töltötte be, jó esély mutatkozott arra, hogy a DVTK képes lesz értékesíteni a játékost a transzferpiacon. Igen ám, de nyáron Stephen azzal kereste meg a klub vezetését, hogy egészségügyi problémái miatt szeretné kérni szerződése felbontását, hiszen még az is kérdéses, hogy egyáltalán tudja-e folytatni a futballt. A felek útjai hivatalosan július 24-én váltak el (a szerződés felbontásának okairól azok személyes jellege miatt Bajúsz Endre korábbi sportigazgató akkor nem kívánt tájékoztatást adni), ezt követően Stephen öt napon(!) belül aláírt a török élvonalbeli Gazientep csapatához – ingyen igazolhatóként.

A DVTK egy fillért nem kapott a legjobb, legértékesebb játékosa után, sőt, ha végig tekintek a folyamaton, külső szemmel azt látom, a klub érdekét nem védte senki, a Diósgyőr fényes nappal lett kizsebelve. Hagyok időt feldolgozni.

Megint csak iparági forrásokra vagyok kénytelen hivatkozni, de ebben a szakmában már csak így megy ez: a vezetőváltás előtti belső audit során állítólag az derült ki, hogy a DVTK játékosainak szerződései átlagosan 80-100 százalékkal voltak felülárazva. Magyarán mondva a Diósgyőr korábbi vezetése – ki tudja, milyen megfontolásból, ki tudja, milyen tanácsadókra hallgatva, kiknek a javaslatára – DUPLAANNYI bért, aláírási pénzt és egyéb juttatást fizetett ki játékosoknak, mint amennyit ezek a játékosok a piacon értek (volna). Megint csak oda lyukad ki az ember, hogy a DVTK úgy mozgott, úgy tárgyalt, úgy vásárolt a piacon, hogy közben senki, egyetlen felelős vezető sem védte a klub érdekeit. Vajon tudatlanságból és dilettantizmusból? Esetleg – ha nem is föltétlenül minden esetben – szánt szándékkal? Nyilván ez sem mindegy, de a nagy kép, a változás szempontjából igazából az a fontos, hogy elfolyt a pénz, és a tulajdonos – nagy sokára, végre, valahára – észrevette.

A DVTK papíron dr. Magyar Mátyás érdekeltsége, de közszájon forog, hogy a pénzt igazából ebbe a buliba is Mészáros Lőrinc pakolja. Azaz végeredményben mi, te, én, a haverod, meg mindenki, aki adót fizet. Innen nézve jobb nem is történhetett volna annál, mint hogy a „tulajdonos” végre a sarkára állt, és miután az arcába robbantották, hogy évek óta meglopják a klubján keresztül, elzavarta azokat, akiknek a dolga az lett volna, hogy a klub érdekeit képviseljék mohó menedzserekkel, magukról megfeledkezett edzőkkel, vagy éppen távozni akaró játékosokkal szemben. Sportigazgatónak lenni ugyanis – minden közkeletű hírverés ellenére – egy szakma. Ezt egyébként az MLSZ is elismeri, lévén néhány évvel ezelőtt elindította a hivatalos sportigazgatói képzést idehaza, amit mellesleg Bajúsz Endre is elvégzett, miután(!) a Diósgyőrnél megkapta a pozíciót. Alighanem ez is hungarikum, mint Szűcs Kornél, Bitok Stephen, vagy éppen Kuznyecov esete.

Ami viszont semmiképp nem hungarikum, az egy 27 éves fiatal szakember kinevezése. 

Horváth Csenger mindenesetre nem bízta a véletlenre a bemutatkozást: a szokásos üres lózungok helyett prezentációval készült, és pontról pontra felvázolta, mire kért és mire kapott felhatalmazást a klub tulajdonosaitól.

Olyan, a magyar futball tájszólásától tökéletesen idegen fogalmakkal operált, mint KPI, üzleti modell, elszámoltathatóság és tervezhetőség. Elmondta, leírta és kivetítette, hogy a bérkeret jelenleg túl nagy, hogy túl sok a gyenge minőségi külföldi, hogy eleve feleslegesen nagy a játékoskeret létszáma, és hogy köztük sincsenek később magas haszonkulccsal értékesíthető, ún. projektjátékosok. Vállalta, hogy csökkenti a keret átlagéletkorát, létszámát, az edzői stáb felé pedig elvárásként fogalmazta meg, hogy az akadémiára támaszkodva teljesíteni kell az MLSZ fiatalszabályára vonatkozó ajánlásokat, miközben a cél a tabella első felében végezni (tehát nem pusztán bennmaradni).

Igen, ezek – egyelőre – csak szavak. Mégis, van bennük valami bizalomgerjesztő: egyrészt őszinte, pontos látlelet adnak a klub jelenlegi helyzetéről, másrészt világos útmutató olvasható ki belőlük a kilábalásra. Azt az érzetet keltik, hogy itt egy ember, aki aki tudja, mit beszél, aki tudja, mit akar, aki nem a kifogásokat keresi – jajj, tizenkét csapatos NB I, jajj, kapzsi fiatalok, jajj, tehetetlen MLSZ, jajj, számítózó gyerekek, jajj, jajj, jajj –, hanem elmondja, mit, miért és hogyan fog csinálni a klubbal. Példákkal, adatokkal, konkrétumokkal vezeti le, honnan indul, és hova szeretne eljutni. Előre vállalja a felelősséget a terveiért, bemutatja, mire kért és kapott bizalmat a tulajdonostól. Innentől számonkérhető, el- és beszámoltatható.

Horváth Csenger 27 éves kora ellenére, a nulladik munkanapján több kockázatot és felelősséget vállalt magára, mint eddig bárki más a NER futballparadicsomában. Ez már önmagában megsüvegelendő teljesítmény – hát még, ha valóra is válik mindaz, amit bemutatkozó előadásában fölvázolt.