Náray Tamás – NararteRáébredtem ma a nagy felfedezésre!
Mit kell ‘itten’ izgulni a demográfia, a honi designipar, meg a migráncsok miatt, amikor Magyarországon (is!) csupa finiség az élet. Fesztivál fesztivál hátán, buli buli után éjjelre és nappalra. Mehet a ringatózás, a táncikálás meg az ugribugrizás, püffögő hangokra, drogosan, leittasodva. Sör, gina, csöcsi-punci kitömve, fazonírozva, meredély a naciban kicsit folydogáló nyállal, gusztán. Mosdani nem kell. Elég a műhaj, műszempilla, műmell, műköröm. Mű. Az egész. Aztán kóma, padraszarás, fűbepisa, gyors lefolyású szifilisz. Az élet kész mámor, dől a lé. Nem igaz?
Ahogy a fővárosban is. Pont valamelyik nap láttam, hogy a belvárosban már csak bár, étterem és szuvenirsop van… óriási! Pestig ér a Balaton, hiszen ha nyár, azt csak át kell mulatni. És most már ráadásul azt is megértettem, miért jár a város férfi lakossága vietnámi papucsban mezítláb, rövidnaci-atléta kombóban, a nők meg bikinifelsőben. Merthogy, csak felugrottak a plázsról egy italra…
Hát persze, hiszen van fehér homokos óceáni tengerpatja is Budapestnek a Dunán. Igen. Ez valóban nagyszerű. Ami, úgy kellett, lássuk be, mint egy falat szar. Nemigen volt már más helye önkormányzatilag a pénznek, minden fasza. Miközben meg pontosan tudjuk az életünkről, itt a balkáni blokk tagjaként, az igazat… hát, már ha éppen nem hat a gina… ajvé, córesz hungari.
