Nagyjából tíz éve gyűjtöm a naplókat, és voltak érdekes esetek. A feleségemmel általában tömegközlekedéssel utaztunk Miskolcról az ország különböző szegleteibe, volt, hogy Magyarország másik végén, Fertődön gyűjtöttünk naplót, máskor Badacsonytördemicen egy olyan présházba kellett eljutnunk, amely még a GPS-en sem volt rajta.
Aztán egyszer az Országos Széchényi Könyvtárban egy 1900-ban született pincér visszaemlékezését találtam meg, amelyben azt írta, hogy a fia 1956-ban Svájcba emigrált. Megkerestem hát a fiát, és öt-hat évvel ezelőtt meg is találtam Luzernben. Írtam neki levelet, és válaszolt. Azt mondta, hogy nagyon régen vágyik már arra, hogy az apjával foglalkozzon valaki, úgyhogy kihívott magához a luzerni panellakásába öt napra. Egy bőröndnyi anyagot mutatott meg nekem. Az egész életében pincérként dolgozó édesapja egykoron mindent összekészített; a naplói, levelei, a negyvenes években kiállított lakcímbejelentője, minden benne volt a ládában. Lemásoltam az egész anyagot. A fia megígérte, hogy rám fogja hagyni a dokumentumokat, ha egyszer meghal. Ezt követően évente telefonon tartottuk a kapcsolatot, majd egyszer csak nem vette fel a kagylót. Kiderült, hogy meghalt rákban. A ládát végül valóban rám ruházta.
http://hvg.hu/kultura/20180524_Ennel_intimebb_nem_is_lehetne_a_tortenelem?s=hk
