Most olvastam Vaszary Gábor Kislány a láthatáron c 1939-ben írt könyvét (Helikon 2008). Egy korabeli autós „roadmovie” keresztül-kasul Magyarországon. Örömmel fedeztem föl, hogy Miskolcról is ír benne. Szerintem ez is Miskolc a Múltban, még ha szöveg is, úgyhogy 4 részletben idézem.
3. rész: Avas (szatírok kontra öreg nők, ügyvédek kontra szobafestők és az őrület mibenléte)
„… elhatároztuk, … megnézzük Miskolcot.
Kellemes szép meleg idő volt.
Az Avas nagyobb domb, vagy kisebb hegy, ahogy vesszük. Mindjárt a temetővel kezdődik és egy öreg templommal, amelynek tornya külön épült. Jelenleg a sírásó és harangozó lakja. A templom 1400-ból való, a tornya 1557-ből. … Bekopogtunk a harangozóékhoz. Egy kisgyerek totyogott elénk, szegényes, elnyűtt ruhában, két ártatlan szeme mint drágakő csillogott (síron nőtt mezei virág). A harangozó felesége kinyitotta előttünk az öreg templomot. Furcsa misztikus szaga volt a bent rekedt levegőnek. Szú rágta, megrepedezett padok szorosan egymás mellett, alig fél méternyi utat hagyva, hogy közöttük elmehessen az ember. Némelyiknek az ülése betört és úgy maradt, mintha hosszú évek óta nem járt volna itt senki. Egy másik oldalán elkopott festés és évszámok: ano 1751, ano 1762, ano 1765…
… A harangozó felesége alighogy meglátott a sírok között nézelődni, bezárta a templomot.
– Hé, be ne zárja. A barátom még bent van.
Ez az eshetőség egészen felüdítette. Éppen a napokban történt vele, hogy véletlenül bezárt valakit. …
– Mikor volt itt utoljára istentisztelet?
– Most is van, kérem. Csak szegény az egyház és nem tudja rendbe hozatni a templomot.
Amint Vomicsek is napvilágra került, felsétáltunk az Avasra. A temető után pincesorok következtek, mint megannyi kis házikó, némelyiknek parányi kertje is volt, az ablakokon vasrács vagy pókhálós piszkos üveg.
A pincék után a felfelé kanyargó út mentén vendéglőket láttunk, azontúl pedig az Avas tetején félkör alakú vadrózsával befuttatott függőkertféléket. Erre már szőlők húzódtak el és az Avas vadon része, a maga rendezetlen szépségében.
Visszatérve a hotelba éppen reggelinél találtuk a hölgyeket és a színészt. Jaj, ők is látni akarják az Avast, menjünk fel velük újra, nem árt a séta, eleget ültünk az autóban.
– Pár évvel ezelőtt az Avas sokat szerepelt az újságokban – mesélte Köles -, állítólagos szatírok tanyáztak itt, akik a gyanútlanulsétáló fiatal hölgyeket megtámadták a nyári esték álmodozó hangulatában. …
– Na és elfogták őket? …
– Amint ezek a sajnálatos incidensek napvilágra kerültek … rögtön elmenekültek ezek az alakok.
– Megijedtek, ugye? – érdeklődött Madge.
-Igen. Egyszerre rengeteg öreg nő sétált az esti órákban az Avason, szinte félelmetes forgalom volt.
Ez vicc akart lenni.”
„Visszajövet az Avas lábánál elhúzódó kerítés falán a következőket olvastam:
Valaki Elek ügyvéd – ifj. Valaki Elek szobafestő.
Az apa ügyvéd, a fia szobafestő. A régi világban pontosan fordítva volt; a szobafestő ügyvédnek adta a fiát, hogy többre vigye, mint ő. Most az ügyvéd neveli szobafestőnek a fiát, ugyanazon okokból. Íme, a mai idők.
Ahogy végignéztem az álmos szagú, csendes, kanyargó utcákon, az egymás mellett tétlenségben megbékélt, földszintes és egyemeletes házakon, fogalmat alkothattam arról, mit jelent itt élni. És mi az őrület? Vénkisasszonynak lenni Miskolcon.”
