Dr. Lázár István: „Az intervenció egy csapda,
aki megszereti, az ingyen is csinálná”.
Tizennyolc év alatt 14 ezer beteget katéterezett meg, és az intervenciós radiológiában szinte nincs is olyan eljárás, amit eddig már ne végzett volna el. Dr. Lázár Istvánnak, a miskolci megyei kórház Klinikai és Intervenciós Radiológiai Centruma vezetőjének a TIPS a kedvence, de számos máj- és kismedencei daganatot, myomát kezelt, nyaki ütőeret stentelt, epeúti elzáródást oldott fel, és közel 800 agyi aneurysmát embolizált. Azt mondja, egy megyei kórházban, ahova naponta nagyon sokféle beteg érkezik, nem lehet azt mondani, hogy én csak ezt vagy azt az intervenciót csinálom meg. Ez ugyan szinte lehetetlenné teszi a tudományos elmélyülést minden alkalmazott eljárásban, viszont olyan tapasztalatot ad, amivel csak kevesen rendelkeznek.
– Anno az országos versenyen dobogós TDK-dolgozatot írt, summa cum laude végezte a Debreceni Orvostudományi Egyetemet, PhD-fokozatot szerzett. A tudományos karrier helyett, elnézést a kifejezésért, ön mégis inkább a „taposómalmot” választotta. Nem bánja, hogy nem lett „professzor úr”?
– Ki mondta, hogy még nem lehetek?! Most valóban nagyon kevés időm van arra, hogy tudományos munkát végezzek, cikkeket publikáljak, hiszen az utóbbi években volt olyan év, hogy csak én magam 1170 beteget kezeltem. De semmi sincs kőbe vésve…
– Elképesztőek az említett számok, lehet ezt ugyanolyan lelkesedéssel csinálni, mint mondjuk tíz éve?
– Bevallom, én is közel kerültem a kiégéshez. Néhány évvel ezelőtt volt egy napom, amikor egymás után négy agyi aneurysmát embolizáltam, szerencsére sikeresen, de hazafelé menet lényegében semmi örömet nem éreztem. Ijesztő pillanat volt. Akkor döntöttem el, hogy mielőtt tényleg kiégnék, csökkentem a katéterezések számát, elvállalom az osztályvezetést, több időt fordítok az utánpótlás tanítására és csak a legnehezebb műtéteket végzem saját kezűleg. Ez 2009-ben volt, és azóta bebizonyosodott, hogy jól döntöttem, azóta is örömet okoz a katéterezés.
– Nagyon sok a Lázár-tanítványok száma, de kitől tanult ön, hiszen akkor, amikor ’91-ben végzett a DOTE-n, az intervenciós radiológia még igencsak gyerekcipőben járt?
– Kezdeném ott, hogy én először idegsebésznek készültem. Az orvosegyetem második évében, amikor is inkább csak véletlenül az idegsebészeti osztályra kerültem ápolástan gyakorlatra, megfertőződtem ezzel a szakmával. Onnantól kezdve minden lehetséges gyakorlatot itt végeztem, hihetetlen műtéteken asszisztálhattam, és az idegsebészeten kezdtem írni a TDK-dolgozatomat is. Akkoriban jöttek be az első MR-készülékek, amelyekkel dolgozni rendkívül izgalmas volt, ezért is választottam egy neuroradiológiai témát a dolgozatomhoz, a gerinctumorok diagnosztikáját. A dolgozat írása közben jöttem rá, hogy már nem is vonz annyira maga az idegsebészet. Ugyanis az ott eltöltött 3-4 év alatt azért sok szörnyűséget, a kezelések során jó néhány kudarcot is láttam, szóval szembesültem a szakma árnyoldalaival is. Viszont ott volt ez a nagy perspektívákat ígérő másik szakma, a radiológia, amiben ráadásul a dolgozatommal nagy sikert is értem el. Tehát, mire végeztem, tudtam, ezt akarom űzni, a lehető legmagasabb szinten. Ezért is jöttem el Debrecenből Miskolcra, akkor már családostól, ugyanis addigra megnősültem.
– Ezt nem igazán értem. Ha a legjobb képzést akarta, akkor azt nem egy orvosegyetemen kaphatta volna meg? Mert gondolom a jó eredményei miatt maradhatott volna?
– Hogyne, Washingtonban is lett volna kutatói állásunk, szóval mehettünk volna külföldre is, de mindketten nagyon családcentrikusak voltunk, úgyhogy fel sem merült a távozás. Debrecent viszont ott akartuk hagyni. Akkor is és most is úgy gondolom, hogy legalábbis a radiológia terén Debrecennel azonos szintű, minőségi szakmai munka folyt és folyik Miskolcon, végzésem idején pedig a miskolci technikai fejlesztések révén nagy kihívásokat ígért a borsodi kórház. A feleségem gyermekgyógyásznak készült és ebben a szakmában is kiváló híre volt a miskolci kórháznak, úgyhogy könnyű döntés volt a költözés. Nem is csalódtunk, két és fél évig szakmailag és mindenhogyan nagyon jól éreztük magunkat…
– Mi történt?
– Egy balesetben elveszítettem a feleségem.
– Hogyan lehet ezt feldolgozni?
– A munkába temetkeztem. Letettem a radiológiai szakvizsgát és környezetváltozás, valamint olyan lehetőségek után néztem, ahol továbbfejlődhetek. Franciaországban volt ösztöndíj lehetőség, ott ahol szerintem a többi európai országhoz képest is kimagasló színvonalú munka folyt akkoriban a radiológiában. Mivel a Magyar Radiológiai Társaságnak aktív kapcsolatai vannak a franciákkal, sikerült egy ösztöndíjat kapnom. Először Toulouse-ba, majd onnan a marseilles-i egyetemi kórházba mentem. Szenzációs másfél év volt. Szuper főnök, megszállott kollégák, akik 10-12 órát dolgoztak minden nap. Szinte mindent megtanulhattam tőlük, amit az intervencióról tudni kell, ugyanis itt nagyon jó körülmények, kitűnő felszereltség volt ehhez. Rövid idő után befogadtak, elismertek, sőt, ha a két professzoromnak mondjuk egy konferenciára kellett mennie, engem kértek meg, hogy helyettesítsem őket a katéteres laborban. Ezen kívül volt olyan vaszkuláris műtéti típus, amit a vizsgadolgozatomhoz való anyaggyűjtés érdekében teljesen rám bíztak. Volt egy kedvencem, a TIPS, amelyből 54-et végezhettem el egy év alatt. Ezt azért is tartom nagy dolognak, mert akkor, a ’90-es évek második felében Magyarországon az első, aki erről a beavatkozásról tudományos dolgozatot írt, Péter Mózes professzor úr, 3 TIPS-et végezhetett el másfél év alatt.
– Mindez nagyon jól hangzik, ezek után nem is értem, hogy miért jött haza?
– Magyarország még nem volt uniós tag, épp ezért bért nem, csak ösztöndíjat kaphattam, ami épp a tizede volt az előbbinek. A francia főnökeim marasztaltak, de tudtam ebből az ösztöndíjból hosszú távon nem élek meg. Nagyon jól esett az elismerés, de annyi tanulás, annyi sugárban töltött idő után előbbre akartam lépni. Szerettem volna egy új családot is alapítani, ehhez pedig egzisztencia kellett, ami odakinn akkoriban elérhetetlen volt.
– Miskolcon zökkenőmentesen visszafogadták?
– El sem váltam az osztálytól, visszavártak, ráadásul több olyan intervenciós eljárást „hoztam haza”, amit az országban máshol alig-alig csinált valaki. Annyira jó volt az együttműködés a kórház és az osztályom akkori vezetésével, hogy két év alatt létre tudtunk hozni egy élenjáró intervenciós centrumot. Hogy mennyire korszerűek voltunk jó példa rá, hogy ’99-ben Miskolcon végeztünk először az országban hasi aorta stent-graft beültetést. Mivel a kórházban az ország egyik legnagyobb idegsebészeti osztálya működik, adta magát, hogy a centrumban intervenciós neuroradiológiával is foglalkozzunk, úgyhogy visszamentem Marseilles-be, és három hónapig csak ezt tanultam: ezalatt 41 aneurysma embolizációt végeztem.
– Ezt az eljárást itthon ma is csak 10-12 ember végzi, de külföldön is kevesen vannak e tudás birtokában. Gondolom nagy a csábítás, hiszen ma már bért, és igencsak jó bért tudnak ajánlani Európában?
– Valóban folyton keresnek a fejvadászok, de én itthon akarok boldogulni. Még annyi tervem van. Amit tudok, még jobban szeretném tudni, még jobban akarom csinálni. Még több fiatal orvost szeretnék megtanítani, elcsábítani az intervenciós radiológiához, hiszen hihetetlenül izgalmas, folyamatosan fejlődő ez a szakma. Persze nem kizárt, hogy rajtam kívülálló okok miatt mégsem sikerül elérni a céljaimat. Akkor, de csak akkor, végső esetben, kimegyek, és biztos nem jövök többé vissza, ott fogok mindent beleadni.
– Milyen ok lehet az, ami miatt ilyen végleges döntésre szánná el magát?
– Most nem tudok konkrétan ilyet mondani. De kétségtelen tény, hogy az intervenció egy csapda. A kórházvezetők sokhelyütt tudják, hogy aki megszerette ezt, az ingyen is csinálná. És ezzel gyakran vissza is élnek.
– Ennek ellenére másodszor is ezt a szakmát választaná?
– Harmadszor és negyedszer is…