Kamaszkorom legszebb nyarait töltöttem a Zemplénben
és a Csereháton, amelyek Magyarország fantasztikus természeti szépségekkel megáldott tájegységei. Közel két évtized után négy napra visszatértem, hogy szembesüljek azokkal az érzésekkel, amelyeket a „magára hagyott Magyarország” nyújt az utazóknak.
A kép szinte kínálta magát. Előtérben a sárgálló repcemező, mögötte a boldogkői vár, már csak a vonatnak kellett volna jönnie. A tökéletes kompozícióra azonban fél napot kellett volna várnom, mert a Hidasnémeti–Szerencs vasútvonalon manapság csak hajnalban és délután döcög el egy-egy vonat. Ennyi időm még nekem sem volt, így azzal a tudattal hagytam ott a helyet, hogy ide majd visszatérek. Hamar meg kell tennem, mert a repce gyorsan elvirágzik, vagy várnom kell egy évet az újabb lehetőségre.
Nyomdász lettem Vizsolyban
A közeli Vizsolyban álltam meg inkább, ahol egy középkorú úr megkérdezte tőlem az utcán, nincs-e kedvem kikapcsolni a motort. „Persze, persze, már állítom is le…” – szabadkoztam. „Na, hát! Már azt hittem, átmegy úgy Vizsolyon, hogy meg sem néz bennünket” – mondta Daruka Mihály, aki a közeli parasztházba invitált.
Innentől kezdve útjára indult a gyönyör – egy majdnem 45 perces történelemóra keretében. Az asztalos végzettségű vendéglátó olyan nagy átéléssel mesélte el a Károlyi Gáspár-féle biblia történetét, hogy az idegen a székhez szegeződött. Az óra végére már magam is a 16. században éreztem magam, miután Daruka Mihály megmutatta, hogyan nyomtatták eleink a bibliát, amelynek egyik példánya a helyi református templom kincse. Cikk itt.