Fáj a fejem, melegfront van, vagy mi a fene; a kánikulától a fejembe szaladt a vérnyomás, mellé még odakint a nádfedeles kunyhó előtt, ahol olvasni szoktam, iszonyú csípős legyek lesnek rám, hogy a véremet vegyék… Ilyenkor a fizikai kínt szellemi kínnal szoktam tetézni. Hogy az utóbbi majd elnyomja az előbbit, és akkor nem veszem észre, hogy fáj a fejem, hogy kánikula van, és hogy csípnek a legyek. Ha ilyen kínra vágyom, bemegyek a házba, bekapcsolom a tévét, és kezemben a távirányítóval rákeresek az átévére, mert ott nagy eséllyel látok olyan arcokat, és hallok olyan mondatokat, akiknek szavai olyan szellemi kínt hoznak belém, hogy attól egyből nem veszem észre a fejfájást, a kánikulát és a legyeket. És szerencsém van!: törökzsolt szóvivő beszél. Nutriaarcát kis törökös szakáll díszíti, és mondja… És az ember az utolsó pillanatig nem hiszi el, hogy el meri mondani ezt az ócska dumát… De csalódnia kell a nézőnek, mert el meri.

 

És jön a közhely, és jön az önfényezés, és jön, hogy a szilvássyt politikai üldözöttként szentté kell avatni, mert nem kém, hanem…

És itt már nem bírom tovább. Kihull kezemből a távkapcsoló, a földre pottyan, mint ágról a férges gyümölcs. Elemezni próbálom az undoromat. Miért nem nyomja el a fejfájást, a kánikulát és a legyeket? Miért fáj jobban ez a véres butaság, amely végtére is a mindenütt nyilatkozó általános butaságnak csak egy kis szelete, egy válfaja, egy változata. Nem hinném, hogy csak a bennem berzenkedő múltismeret az oka, aki emlékszik még a hetvenes, nyolcvanas, és kilencvenes évekre; az azt követő reményekre, hogy majd a szabadságban más lesz: nem lesznek lehallgatások, és ostoba nyilatkozók. Hogy majd a művészet elé nem állítanak korlátokat. Még a politika nevében sem. Hogy nem lesznek a politika által megvehető költők, akik a gyűlölet piros fáklyáját lobogtatják; nérói lírikusok, akik felgyújtják a kis világukat, hogy annak lángjánál saját pecsenyéjüket sütögessék; akik kedvüket lelik a rothasztásban, a semmiben. Ők azok, akik csinos nemzetközi társaságot alkotnak, és tulajdonképpen rajongói a vérontásnak, csak ezt nem tehetik meg nyilvánosan. Mert ha ez nem így lett volna pl. Szrebrenicában, akkor a kéksisakosok egy karmozdulattal leállíthatták volna a több tízezer muszlim ember legyilkolását. De ők, kik leplezetten bár, de rajongói a népirtásnak nem engedték leállítani a szrebrenicai népirtást. Ma pedig a népirtásnak korszerűbb és bűntelenebb formáin munkálódnak. És üres óráikban bizonyára belegondolnak és elsápadnak azon, hogy mit csináltak, és mit csinálnak, de ez sem akadályozza őket abban, hogy ne csinálják a jövőben is azt, amit csináltak. És ettől sem telik meg érzelemmel a pudvás szívük, mert az anyagi haszon vágya minden emberi értéket és érzelmet kiölt már belőlük. És a jámbor népirtók, miután öltek: letérdepelnek az oltár elé, és imádkozni próbálnak. Álszent és sunyi legyek ők, és ha szétnyomnánk a testüket, vér fröccsenne ki belőlük, mások vére. Le kell írnom, amit érzek: ők azonosak azokkal a vérszívó legyekkel, melyek közül most egyet leütöttem a lábszáramon.

De továbbra is lüktet a fejem. És továbbra is kánikula van. És sok a vérszívó légy körülöttem. De ha már semmi sem segít, meg kell próbálom öntudatosan és méltósággal szenvedni. Ennek érdekében esetleg fokozni a szenvedést. Akkor még van remény a változásra. Ha már a másik oldalon, a javulásban nincs remény. A szenvedésnek ebben a fokában már van valami érdekes. Csak addig kellemetlen a szenvedés is, míg középszerű, és tiltakozunk ellene. Mihelyt belemegyünk, és szándékossá tesszük, máris a miénk, máris szeretjük.

Legyek ura a helyzetnek: az indulataimnak, a fejfájásnak, a kánikulának és a legyeknek. És emlékezzek W. Golding remek regényére, melynek címe A legyek ura, ami egy mini-társadalomban kialakuló diktatúrát modellezi, gyermekek környezetében, s melyből a hetvenes években P. Broock készített remek filmet azonos címmel: A legyek ura.