Apám kéthetes baba volt, amikor huszonöt éves korában meghalt az édesapja, a kor kórságában, tébécében. Lévén tél, a virrasztásra nagykabátban jött a rokonság a halottas házhoz, és nagyanyám reménykedett, hátha valaki véletlenül nagykabátot dob a kisbabára, és megfullad az ő másodszülött fia, s így csak egyet kell egyedül felevelnie. (Ezt öreganyám a halála előtt nem sokkal mesélte el.)
Nem sikerült megfullasztani hát apámat, felnőtt, elvégezte a tanítóképzőt. Tovább akart tanulni a bölcsész karon, de ezt az akkori hatalom ama évfolyamnak megtiltotta. ” Tanítani kell az ifjúkommunista nemzedéket, nem tanulni! Tanulni ráérnek munka közben is!” Ezt hangoztatta ama ideológiai szervezet, mely közben jelszavainak táblájára azt a lenini mondatot tűzte: „Tanulni, tanulni, tanulni!” Ellentmondásos álságosságuk következményeképpen apámat kivezényelték egy tanyasi iskolába, és szinte egész életét ott töltötte… ott születtem én is (az épület romjairól készült fotó látható az idén megjelent A vadászat karácsonyai című könyvemben.) Apám pedig talán József Attila versének átiratával vígasztalta magát: én egész népemet fogom, nem iskolai fokon taní-tani.
A hatalom packázásai ellenére apám később mégis diplomát szerzett magyar nyelvből és irodalomból, szabad idejében gyermekszíndarabokat írt, és azokkal több díjat nyert.
1967-ben, szívrohamban meghalt harminchét évesen a testvérbáttya, akivel ikrekként hasonlítottak egymásra. És talán ennek következtében már aznap elterjedt a hír: hallottátok, hogy meghalt a Sándor! És mikor apám a temetést ment intézni a faluba, a vénasszonyok keresztet vetve jajvékoltak az utcán: Jajjaj, itt kísért fényes nappal a Sándor szelleme…!
Közben kamasz lettem, és fékezhetetlen szenvedély volt bennem a vadászat iránt, és édesapám belépett a helyi vadásztársaságba, és vadászfegyvert vett, hogy fiának ne kelljen várnia a nagykorúságot. Így már tizenhat évesen vadászhattam, s minhogy közben ő is megszerette a vadászatot, együtt mentünk, nyúlra, fácánra, minden lövés után egymásnak adtuk át közös puskánkat. Egészen addig, míg egy napon, véletlen baleset következtében egy vadásztársunk szét nem lőtte boka felett apám lábát. Másfél év kórház, amputálás, mankó, protézis… De még úgy, megnyomorítva is sokszor eljött velem vadászni. És a balesetből adódó lelkiismeretfurdalás alól is felmentett: Nem te tehetsz róla fiam! És a barátunkat sem hibáztatom, aki megnyomorított… Aki fél a jégen, ne menjen a jégre.
Tizenöt évig élt még. Aztán egy napon…
Az alábbi idézetet a 2001-ben megjelent Végtisztesség című novelláskötetemből merítettem.
Reggel nyolckor jött a hír. Családom még aludt. Bementem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. Őt láttam a vonásaiman. Kilenc körül kijött a családom a hálószobából. Kávéztunk beszélgettünk. Még nem mondtam meg nekik. Az öröm osztható. A fájdalom oszthatatlan. Csak fél tíz felé mondtam meg, hogy meghalt az apám. Dél körül kocsiba ültünk, Csantavérre utaztunk. Tél volt, sötétedett már, mikor a siralomházhoz érkeztünk. A hangszóróból valamely klasszikus rekviemje szólt halkan. A ravatalon, nyitott koporsóban az apám. Arca színe, mint a hullott nyírfalevél. Magamat láttam a vonásaiban. Másnap délre volt kitűzve a temetés időpontja. Amikor szegezték le a koporsót, feleségem székely siratódalt énekelt: „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek…” Visszhangzott a temető. Néztem a föld perselyébe süllyedő koporsót, s reméltem, hogy hirtelen feltámad a szél, suhogva csapkodja a koszorúk ezüstfehér szalagjait, a feketébe öltözött tömeg aggódva pillant az égre, ahol fekete felhők vonulnak gomolyogva. A sírkeresztek között kiszáradt kórókat sodor a szél, miközben dörgés és villámlás közepette megcsikordul a koporsó fedele, lassan kinyílik a koporsó, és apám kiszól belőle: Állj, vissza az egészet! És a sírásók és gyászhuszárok megdöbbent arccal húzzák vissza a már félig síban lévő koporsót, és apám kaján képpel kiszáll belőle, megigazítja a nyakkendőjét, a szemfedőt, mint haszontalan holmit a sírba dobja, és bocsánatkérő arccal azt mondja: Ne haragudjatok, csak meg akartalak benneteket ijeszteni. Mire én szemrehányóan: Apám, ez nagyon ízléstelen tréfa volt… meg teátrális is… nem beszélve a költségekről! Anyám pedig szigorral: Sanyi, ez soha többé elő ne forduljon. Apám pedig szívére tett kézzel: Ígérem, soha!
Ezt vártam, de nem ez történt.
Eltemettük az apámat.
Calvero