Meggyújtom a mécsest. Felegyenesedem a temetői estében és édesanyámra gondolok. 34 éve ment el.
Nagybeteg volt, de megvárta az unokát. Az orvos azt mondta, hogy a várakozás tartotta életben.
Fiam születése után 3 hónappal rettenetes fájdalmak után, mintegy megváltásként örökre lehunyta szemét. Életében sokat dolgozott és sokat szenvedett. Megkapta és túlélte a tífuszt, aminek utóhatásaként szinte mindig fájt a feje.
Kihordott és megszült négy gyermeket, de egy évnél többet csak jómagam éltem meg. Én is csak azért, mert az orvosok veszélyeztetettséget állapítottak meg nála és apám – a három tragédia után – várandós édesanyámat Pestre vitte. Így töltöttem életem első négy napját, vele a fővárosban. Amúgy mindig Miskolcon éltünk. A Salétrom utcában, ahonnan együtt sétáltunk fel a Nagylány temetőbe a kiskapával, meg a locsolóval. Aztán a Vasgyár, a gyártelep, ahol hajnaltájt arra ébredtem, hogy drága anyám az utcát sepri a felezővonalig, mert akkor még ez volt a szokás. Ha kezemet fogva mentünk az utcán, mindig szorítással jelezte, hogy köszönjek. Annak is, akivel nem voltunk jóban.- Ez nem tartozik rád! Tessék mindenkinek előre köszönni! Kicsiny udvarunkon ötven tő rózsa volt. Szebbnél szebbek. Ő metszegette, szaporította. Az egész telepről csodájára jártak. Szinte mindig volt nálunk egy kisgyerek, mert – miután ő otthon volt – rokonok, barátok kérték meg, hogy vigyázzon a gyerekükre. Csak egy órára, egy délutánra, néha néhány napra! Nem is emlékszem, hogy pihent volna! Istenem, mennyi minden tolul elő hirtelen az ember emlékezetéből. Édesanyám, hogy is volt, amikor…?
Aztán eszmél az ember, óvatosan letöröl egy kései könnycseppet, miközben a gyertyaláng megidézi egy pillanatra dolgos kezének gyengéd melegét.