„Mint a robotok, mentünk előre” – a tragédia utáni perceket idézte fel a Boonnak a lengyel buszbaleset mentésvezetője – képekkel, videóval
Riasztás érkezett augusztus 16-án hajnali 1 óra 15 perckor, a mezőkövesdi tűzoltók akkor még csak annyit tudtak, hogy egy lengyel autóbusz felborult az M3-as autópályán. Tizenegy perccel később már egy olyan helyszínen álltak, amelynek képei valószínűleg életük végéig elkísérik őket. A sötét árokban az oldalára borult busz, egymásra zuhant sérültek, segélykiáltások, a roncs alatt rekedt emberek és később sorra megszólaló mobiltelefonok fogadták a mentőegységeket. Pacza Csaba tűzoltó százados, a mezőkövesdi hivatásos tűzoltó-parancsnokság szolgálatparancsnoka, a műszaki mentés vezetője a Borsod Online-nak idézte fel az M3-as lengyel busztragédia éjszakáját.
Fotó: Mogyorósi Zsolt Pipó
Száraz fű oltások után busztragédia az M3-as autópályán
A mezőkövesdi tűzoltók számára már augusztus 15-e sem volt könnyű. A száraz időszakban egymást követték a tűzesetek, az állomány egész nap dolgozott. Pihenésre azonban alig maradt idejük.
A végére hármas volt a riasztási fokozat. Az egyes a legalapabb, innen indultunk éjszaka is, az ötös a legkomolyabb. Hajnali 1 óra 15 perckor kaptuk meg a riasztást, 1 óra 17 perckor pedig megkezdtük a vonulást a Kövesd 1-es és Kövesd 2-es gépjárműfecskendőkkel, összesen tíz emberrel.
– idézte fel Pacza Csaba.
A riasztási lapon ekkor még mindössze annyi szerepelt, hogy egy lengyel autóbusz felborult az M3-as autópálya 139-es kilométerénél, a Nyíregyháza felé vezető oldalon. A helyszín közel volt, így a tűzoltó százados tudta, hogy gyorsan odaérnek. Csakhogy miközben száguldottak az autópálya felé, folyamatosan érkeztek az újabb információk. Egyre több civil bejelentés futott be. Kiderült, hogy nem egy kisebb buszról van szó, hanem turistákat szállító nagy járműről.
Ekkor már sejtettük, hogy vélhetően ötven és hetven fő között lehet az utasok száma.
A riasztási fokozatot megemelték, további egységeket indítottak a helyszínre. Riasztották a műveleti szolgálatot, valamint Mezőcsátról és Füzesabonyból is tűzoltók indultak. Pacza Csaba pedig már vonulás közben tudta: olyan eszközökre lesz szükségük, amelyek egy hétköznapi közúti balesetnél nem feltétlenül kellenének. Műszaki mentőt kért.
„Eléggé kaotikus volt az első kép”
A mentők két járművel már előttük a helyszínre érkeztek, a rendőrök nagyjából a tűzoltókkal egy időben futottak be. Amit megláttak, az minden addigi információnál világosabban jelezte a tragédia súlyosságát.
Az autópálya ezen szakaszán nem volt szalagkorlát, a busz teljesen az út melletti árokba került. Pacza Csaba elmondása szerint féknyomot sem láttak. A hatalmas jármű az oldalán feküdt a sötétben.
Amint kiérkeztünk, pattantak ki az emberek az autóból. Normál esetben a mentésvezető meghatározza, milyen eszközökre lesz szükség. Ott viszont rögtön azt mondtam a beosztottaknak, hogy mindenféle mentőeszközt készítsünk oda a busz mellé, aztán majd kitaláljuk, melyiket hogyan használjuk. Csak legyen minden azonnal kéznél.
A körülmények rendkívül nehezek voltak. Hajnal volt, teljes sötétség. A busz az úttest szintje alatt, az árokban feküdt, a körülötte lévő fák pedig tovább nehezítették a megvilágítást és a hozzáférést. A tűzoltók térvilágító eszközei mellett kézi lámpákkal dolgoztak.
Pacza Csaba tűzoltó százados, az M3-as lengyel busztragédia műszaki mentés vezetője
A jármű hátsó szélvédője és a tetején lévő menekülőablakok is ki voltak törve. A tűzoltó százados feltételezése szerint ezeken keresztül próbálhattak kijutni azok, akik a baleset után erre még képesek voltak. És ekkor már az is látszott, hogy vannak, akik a busz alá szorultak.
„Biztosan kéri a darut?”
Pacza Csaba rögtön darut kért a helyszínre. Nem is egyet, hanem kettőt.
Az ügyelet visszakérdezett, hogy a legközelebbi a szolnoki daru, körülbelül kétórás vonulási idővel. Biztosan kérem-e? Mondtam, hogy mindenképpen kérem. Akkora a baj.
Nem vártak azonban kizárólag a hivatalos tűzoltódarura. A környékbeli cégek segítségével civil darut is sikerült mozgósítani.
A BOON a tragédia után arról számolt be, hogy a busz 24 tonnát nyomott. Több utas a jármű alá került, ezért először a busz hátsó tengelyét emelték meg, később pedig két nagy teherbírású civil daru segítségével emelték ki a járművet a rézsűről.
A darukra azonban várni kellett. Az élőknek nem volt ennyi idejük.
Kézzel emelték ki az embereket
A tűzoltók megkezdték a sérültek kimentését. Közben fákat, ágakat kellett eltávolítaniuk, hogy hozzáférjenek a járműhöz.
Elkezdtük kézi erővel kiemelni az embereket. Borzasztó volt, hiszen egymás hegyén-hátán voltak, összegabalyodva a testrészeik.
Két tűzoltó bemászott a felborult buszba. Azokat a sérülteket, akiket kívülről nem lehetett elérni, belülről próbálták a mentősökkel együtt kiszabadítani. Pacza Csaba becslése szerint 15–20 embert emeltek ki kézi erővel.
Közben a mentőegységek száma folyamatosan nőtt. A mentés végére 18 mentőautó dolgozott a helyszínen. A százados az irányításnak azt is jelezte: értesítsék a kórházakat, mert rengeteg sérült érkezésére kell felkészülniük.
Egy nő lábai az ülések alá szorultak
Az egyik legnehezebb műszaki mentés a busz elején zajlott. Egy nő úgy szorult a roncsba, hogy a lábai az ülések alatt rekedtek.
Először kivágtuk a busz első szélvédőjét, majd feszítővágóval kivágtuk az első üléssorokat. Csak így tudtunk hozzáférni. Ez volt az egyik időigényesebb mentés.
Percek teltek el, de ezt odabent másképpen érzékelték.
Olyankor megáll az ember időérzéke. A sok baleset ellenére azért nem mindennapos egy ilyen.
A tűzoltók később egymás között is arról beszéltek, hogy a helyszínen mintha megszűnt volna számukra az idő. Nem nézték az órát. Nem mérlegelték, mennyire fáradtak. Dolgoztak.
Már az első percekben látszott, hogy sokan nem térnek haza
A mentésvezetőnek közben folyamatosan értékelnie kellett a helyzetet és információt adnia az irányításnak. Hamar világossá vált számára, hogy a tragédiának sok halálos áldozata van.
Már az elején láttam, hogy legalább tíz személy nem élte túl a balesetet, így is adtam le rádión. Szabály szerint én nem is mondhatnék ilyet, csak azt, hogy vélhetően nem élték túl. De ők már sajnos akkor a busz alatt voltak… látható volt, hogy menthetetlen a helyzet.
Ezen a ponton azonban nem az áldozatok kiemelése volt az elsődleges. Azokhoz kellett eljutni, akiken még lehetett segíteni.
A legfontosabb az volt, hogy a sérülteket, akik még élnek, minél hamarabb kiemeljük és átadjuk a mentősöknek. Ez nagyon rövid időn belül meg is történt.
Amikor az utolsó menthető sérültek is kikerültek a roncsból, az állományon valamelyest enyhült a nyomás. Addig még azt sem tudták pontosan, hányan utaztak a buszon.
Nem foglalkoztunk az utaslistával vagy azzal, hány személy lehetett rajta. Csak azzal, hogy végezzük a dolgunkat.
Később derült ki, hogy a két sofőrrel együtt 59-en utaztak a járművön. A BOON korábbi beszámolója szerint 11 ember a helyszínen meghalt, egy sérült pedig később, a kórházba szállítást követően vesztette életét. A lengyel zarándokok Bosznia-Hercegovinából tartottak hazafelé Lengyelországba.
Nem értették a sérültek szavait, de a segélykiáltást nem kellett lefordítani
Volt még egy komoly akadály: a nyelv. A magyar mentőegységek nem beszéltek lengyelül, a kommunikációra képes sérültek közül pedig sokan nem tudtak angolul.
A buszt vezető sofőr ugyanakkor együttműködött a tűzoltókkal, és segített a jármű áramtalanításában.
A szavak hiányánál azonban sokkal nehezebben feldolgozható kommunikáció is zajlott azon az éjszakán.
Igaz, hogy nem értettük őket, de a segítségkérést, a kétségbeesett nyöszörgést, illetve azt, hogy egymáson feküdtek a testek, nyilván megdöbbentették az embert.
Mégsem állhatott meg senki. Pacza Csaba a vele elsőként kiérkező tíz tűzoltó egyikénél sem látott leblokkolást.
Ilyenkor mint a robotok, olyanok vagyunk. Csináltuk a dolgunkat. Mindenki végezte a dolgát becsülettel és profin.
Saját hozzátartozóikat keresték a túlélők
Azok az utasok, akik saját lábukon ki tudtak jutni a buszból, eleinte a mentésben is próbáltak segíteni. Ennek nagyon emberi oka volt. Keresték egymást.
Rokont, barátot, útitársat.
Volt egy nyomás az állományon, mert a járóképes sérültek próbáltak segíteni, hogy minél gyorsabban haladjunk. Keresték a rokonukat, a barátjukat. Később őket már távol kellett tartani, hogy dolgozni tudjunk.
A helyszínre később melegedőbusz érkezett, a sérültek egy része ott várakozott. A BOON később túlélőkkel is beszélt. Beszámolóik szerint sokan aludtak a baleset pillanatában, majd egy felfoghatatlan helyzetben találták magukat.
A roncsban maradt telefonok egymás után csörögtek
A sérültek kimentése után következett a mentés egy másik szakasza, és Pacza Csabának ebből maradt meg az egyik legnyomasztóbb emlék.
A buszban ott maradtak az utasok személyes tárgyai. Köztük a mobiltelefonok. A készülékek pedig megszólaltak.
Újra és újra.
A káreset daruzási részénél az volt nyomasztó érzés, hogy az ott maradt telefonok sorban csörögtek. Keresték az embereket a hozzátartozók, de nem találták sajnos.
Valahol Lengyelországban családtagok próbálták elérni azokat, akikről akkor még talán nem tudták, hogy mi történt velük. A buszon jellemzően középkorú és idősebb emberek utaztak. Gyermek nem volt az utasok között.
Pacza Csaba szerint a mentőegységek számára egy gyermek jelenléte még egy ilyen súlyos helyszínt is képes tovább nehezíteni.
„Mint a robot, megyünk előre”
Fel lehet készülni egy ilyen éjszakára? A tűzoltó százados szerint igazán nem.
Ha egy balesethez kiérkezünk, soha nem tudjuk, milyen állapotok várnak ránk. Itt sem tudtuk például előre, hogy az oldalán fekszik a busz. A helyszínen kell felmérni, műszakilag hogyan lehet megoldani a mentést.
A vonulás alatt természetesen készülnek. Kommunikálnak egymással, végiggondolják a lehetőségeket, felveszik a védőfelszerelést. De ezen az éjszakán mindössze 11 percük volt minderre.
Kap az ember egy adrenalinlöketet. Felülünk a járműre, felöltözködünk, végiggondoljuk útközben, mi várhat ránk, és már így érkezünk a helyszínre. Az itteni embereknek azért van már olyan rutinjuk, hogy nem kell nagyon felkészülni.
Az adrenalin a kimerültséget is elnyomta. Pedig hosszú és nehéz szolgálati nap volt mögöttük.
Ennél a káresetnél nem lehetett érezni a fáradtságot. Hiába volt hosszú napunk, hiába volt éjszaka. Eleve másképp ül be az ember az autóba egy két hektáros szárazfű égéséhez, mint egy busztragédiához.
Fotó: Mogyorósi Zsolt Pipó
A fáradtság csak utána érkezett meg
Amíg menteni kellett, nem volt idő feldolgozni azt, amit láttak. Az később következett.
Miután kimegy az adrenalinlöket, akkor jön a fáradtság. És akkor kezdődik az események feldolgozása.
A tűzoltók egymás között is átbeszélték az éjszakát. Bár senki nem jelezte, hogy pszichológusi segítségre lenne szüksége, szakember érkezett hozzájuk, és csoportosan beszélték át, kit hogyan érintett a tragédia. Pacza Csaba ezt kifejezetten pozitívnak tartja.
A sokéves szolgálat bizonyos értelemben megedzi az embert, de nem teszi érzéketlenné.
Az évek alatt valamennyire hozzá lehet szokni az ilyenekhez. De volt már olyan tapasztalatunk, hogy valaki próbaidő alatt átélt egy ilyen esetet, és utána azt mondta: ő ezt nem tudja tovább csinálni.
Tizenkét ember nem tért haza
Az augusztus 16-i tragédia egész Lengyelországot megrázta. A csoport Medjugorjéból tartott hazafelé, tagjai Jasło környékéről származtak. A baleset után Lengyelországban válságstábot hívtak össze, Karol Nawrocki lengyel államfő pedig részvétét fejezte ki az áldozatok hozzátartozóinak.
A tragédia után a sérültek egy részét Miskolcon ápolták. Lengyel diplomaták is felkeresték őket, és külön köszönetet mondtak a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Központi Kórház egészségügyi dolgozóinak, a mentésben részt vevőknek és a helyi hatóságoknak. Később megkezdődött azoknak a sérülteknek a hazaszállítása is, akiknek az állapota ezt lehetővé tette.
Az ügy büntetőjogi története sem zárult le a helyszín felszámolásával. Lengyelország később kezdeményezte, hogy vegye át Magyarországtól a teljes büntetőeljárást, miközben Lengyelországban külön nyomozás is indult.
A tűzoltók számára azonban mindebből azon az éjszakán semmi nem számított. Nem tudták, honnan jöttek az utasok. Nem ismerték a történetüket. Nem beszélték a nyelvüket.
Csak embereket láttak, akiknek segítségre volt szükségük.
„Mennyire gyorsan véget ér az emberi élet”
Hetekkel a tragédia után Pacza Csabától azt kérdeztük, mi az, ami személyesen megmaradt benne abból az éjszakából.
Nem a daruk.
Nem a roncs.
Nem is a műszaki mentés valamelyik különösen nehéz mozzanata.
Hanem az emberi élet törékenysége.
Ami nekem személyesen megmaradt, hogy mennyire gyorsan véget ér az emberi élet. Küszködik érte az ember, aztán egyszer csak meghal. Nagyon rossz megélni azt, amikor látjuk a hozzátartozókat, főleg, ha ne adj’ Isten gyermek is résztvevője egy balesetnek.
A százados ugyanakkor egy dologban biztos. Azon az éjszakán mindenki megtette, amit megtehetett.
A baleset után sem tapasztaltunk senkinél problémát. Mindenki profin tette a dolgát ott és utána is. Nem lehetett volna jobban csinálni ott semmit.
Azon az éjszakán nem volt idő megállni, mérlegelni vagy arra gondolni, milyen képeket visznek majd magukkal a helyszínről. Ahogy Pacza Csaba fogalmazott, „mint a robotok”, úgy dolgoztak, mert minden perc és minden mozdulat emberéleteket jelenthetett. A szirénák elhallgattak, az autópályát azóta újra birtokba vette a forgalom, de azok számára, akik augusztus 16-án hajnalban ott voltak az árokba borult busznál, ez az éjszaka aligha érhetett véget a műszaki mentés befejezésével. Talán éppen az mutatja meg leginkább a tűzoltói hivatás emberi oldalát, hogy miközben a helyszínen nem engedhetik meg maguknak, hogy az érzelmeik vezessék őket, attól még mindazt, amit ott láttak és átéltek, ők is magukkal viszik.
