Már lehet fogadni arra, hogy őrizetbe veszik-e Orbán Viktort

„Józsi, a kurva anyádat”

„”A beszélő disznó” 1973 könyvhetén jelent meg, egy szatíra részeként. Az ilyenkor jellemző esős időben sokezres tömeg tolongott a Vörösmarty tér környéki sátrak előtt, igaz, a könyvek akkor, mai szemmel tekintve hihetetlenül olcsók voltak. Ezer forintért az egész ünnepi választékot hazavihette az olvasó, az én szatíra kötetem is csak 13 forintba került.
A bőséges kínálatból is kiemelkedett néhány mű, nagyon keresték Gyurkó Lászlónak a Kádár Jánosról írott életrajzát – az elsőt ebben a témakörben -, de ne tűnjön szerénytelenségnek, az én könyvem is sikert aratott. Délutánra sok sátorban már kirakták a táblát: „Kádár és Moldova elfogyott!”.
„A beszélő disznó” a könyvhét után is magához vonzotta az emberek érdeklődését. Nemcsak irodalmi fórumokon, kávéházi kompániákban foglalkoztak vele, de felkeltette a BM Állambiztonsági Főcsoportfőnökség figyelmét is. A III/III-as alosztály folyamatos kontroll alatt tartott akkoriban, „Bolygató” fedőnéven tartottak számon. Lehallgatták a telefonomat, ellenőrizték a postámat – néhány küldeményt el is koboztak, a Svájcba menekült záhonyi állomásfőnök beszámolója a szovjet csapatok 1956-os bevonulásáról máig sem került elő. Természetes, hogy ez a vitatott írás is felkeltette a gyanakvásukat. Sok évvel később a levéltárból megkaptam a velem foglalkozó paksamétát, kiderült, hogy valósággal tanulmányozták ezt a szatírámat. Az egyik vezető beosztott, Gáspár alezredes hosszan elemezgette, honnan vehettem az írásom témáját. Szóba került Orwell: „Állatfarm”-ja, egy amerikai szerző „A ló kérdez” című pamfletje és még számos más lehetőség. Ma már nincs jelentősége, de ha kell, leteszem a nagyesküt, hogy egyiket sem olvastam.

Aztán a politikai helyzet tovább konszolidálódott, az én szemmel tartásom szigorúsága is oldódott, majd végképp megszűnt. „A beszélő disznó” is szalonképessé vált, bekerült a felszabadulás után született száz legjobb novellát tartalmazó kötetbe. A „Józsi, a kurva anyádat” mondat országos beszédfordulattá vált.
Én azonban elégedetlen maradtam, úgy éreztem, hogy „a szobrot félig-meddig benne hagytam a kőben”, nem hoztam ki a főhős alakjában rejlő lehetőségeket. A figura többet érdemelt volna, szerepe nem ér véget ott, ahol a könyv végén elbúcsúztam tőle.
Többször is felmerült bennem a gondolat, hogy némileg átdolgozzam és folytassam a történetet, de a „körülmények hatalma a szándékot fogva tartja”, mindig más munkám akadt.”