Richter Gyulával nem bántak állapotának megfelelően a miskolci börtönben. Sőt, egyenesen kíméletlenül bántak vele. Mint az első fokon eljáró Miskolci Törvényszék is megállapította: bár nyilvánvalóan segítségre szorult, semmilyen segítséget nem kapott a börtön személyzetétől. Hogy aztán amikor átkérte magát egy másik börtönbe, megtorlásként még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozzák.

Az idén januári, még nem jogerős ítélet szokatlan egyértelműséggel és erkölcsi elmarasztalással fogalmazott: a börtön intézkedései és mulasztásai amellett, hogy sértették a jogszabályokat, „egyben az empátia és belátás teljes hiányát” mutatták.

De mit is tettek – vagy inkább nem tettek – a végtaghiányos Richter Gyulával?

A férfi erős dohányos, 20–25 szálat is elszív naponta. A földszinti zárkákban nem lehetett dohányozni, a dohányzó viszont messze volt tőlük. Olyan zárkája is volt, ami 162 méterre volt dohányzótól. Ennél is messzebb volt sétaudvar, amihez el kellett vánszorognia járókerettel a COVID-járvány idején kötelezően. Az udvaron nem volt szék, amin megpihenhetett volna.

WC és a zuhanyzó sem volt a zárkában, így oda is segítség nélkül kellett elaraszolnia. A mellékhelyiségben nem volt kapaszkodó, így nyitott ajtó mellett kellett szükségét végeznie. A helyváltoztatáshoz nem kapott segítséget az őrszemélyzettől. Fogvatartott társai segítettek neki olykor.

Tapasztalatai szerint a „panaszkodók” nem számíthattak sok jóra, eldöntötte hát, hogy átszállítását kéri másik börtönbe. Csakhogy a nevelőtisztje nem volt hajlandó átvenni a kérelmét, amit így titokban, egy szabaduló társával sikerült kijuttatni közvetlenül a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságához.

Ennek aztán meglett a szomorú következménye. Jött a megtorlás a miskolci börtönben. Jogellenesen különítették el, amikor áthelyezték egy egészségügyi zárkába, fegyházas körülmények közé, bár a szabadságvesztését a legenyhébb fokozatban, fogházban kellett volna letölteni, ahol nappal nyitva tartják a zárkaajtókat, és kevesebb a fegyelmi megkötés. Kiszúrásból nem dohányzó egészségügyi zárkába helyezték át, ahol az ajtót mindig zárva tartották. Külön csapás volt számára, hogy a zárka az első emeleten volt, lift és segítség híján lépcsőznie kellett, hogy sétaudvarra és börtönboltba le tudjon menni.

Richter Gyula bírósághoz fordult a Magyar Helsinki Bizottság segítségével. A Miskolci Törvényszék meg is állapította a börtön jogsértéseit, kötelezte is bocsánatkérésre az intézetet, de kártérítést mégsem kaphatott a mozgássérült férfi. A bíróság arra hivatkozott, hogy bár Richternek módjában állt, nem tett hivatalos panaszt a komisz körülmények miatt. A győzelem így csak erkölcsi volt.

Jogi képviselője, Bieber Ivóna, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje fellebbezett a felemás döntés ellen. Azzal érvelt, hogy amikor láthatóan fogyatékossággal él valaki, a börtönnek külön kérés nélkül, magától kell cselekednie és ésszerűen alkalmazkodni a fogvatartott speciális igényeihez emberhez méltó fogvatartás érdekében. Feltárta azt is, hogy maga az elsőfokú bíróság is rögzítette: éppen azért került számára rosszabb körülmények közé Richter, mert kérelmezni merészelte áthelyezését egy másik börtönbe, így nem várható el tőle, hogy panasszal éljen fogvatartási körülményei miatt. Ahogyan az is megfontoltságra inthette a férfit, hogy nevelőtisztje átvenni sem volt hajlandó az áthelyezési kérelmét. Egyébként is hiába panaszkodott volna, hiszen maga a miskolci börtön is elismerte, hogy nincsen egyetlen olyan zárkája sem, ami megfelelne Richter Gyula speciális helyzetének.

A Debreceni Ítélőtábla elfogadta Bieber Ivóna érvelését. A jogerős ítélet immár nem hiányolta a hivatalos panaszt, mert a fogyatékkal élő Richtertől „nem volt elvárható, hogy panaszt emeljen amiatt, hogy az alperes [a börtön] semmibe vette segítségnyújtási kötelezettségét”.

A bíróság ezért jogosnak ítélte a mozgássérült férfi kártérítési igényét, és 500 ezer forintos sérelemdíjat ítélt meg neki.