Miután a kormány gyakori
érve, hogy azért van csupa rossz hír az egészségügyről, mert mindig csak a negatív esetek jutnak el a médiába, vegyünk néhány, szubjektívnek nem mondható jellemzést is a területről. A legfrissebbként például a Health Consumer Powerhouse független svéd egészségügyi tanácsadó intézet két hete publikált jelentését, a 2017-re vonatkozó Európai Egészségügyi Fogyasztói Indexet (EHCI), amelyből (ismét) kiderült, hogy 34 ország közül Magyarország egyértelműen a sereghajtók közé tartozik: egész Európában mindössze öt helyen rosszabb a helyzet, mint nálunk.
Halálban az élen, gyógyulásban a végen
Pedig az EHCI jelentését nem sajtóhírek, hanem olyan egzakt mutatók alapján állítják össze, mint például az ellátáshoz való hozzáférés, a kezelések eredményessége, minősége, az elérhető szolgáltatások köre, valamint a megelőzés és a gyógyszerhasználat. Ezeket nézve pedig Magyarországon több mint lesújtó a helyzet: a 21 napon belül elérhető rákterápiák és a 7 napnál hamarabb hozzáférhető CT-vizsgálatok aránya kiugróan alacsony, a rák, a szívinfarktus és a sztrók halálozási rátája, valamint a kórházi fertőzések száma viszont kiugróan magas – hasonlóképpen a hálapénz jelenlétéhez.
A gyenge teljesítményre egyúttal amúgy rövid magyarázatot is ad a jelentés: ha egy ország vezetése más dolgokra koncentrál a termékek és szolgáltatások minősége helyett, akkor óhatatlanul csökken azok színvonala. Márpedig a magyar kormány az EHCI szerint is nagyon más dolgokra: a független sajtó visszaszorítására, az igazságszolgáltatási rendszer politikai befolyás alá helyezésére, „szexi” vállalati akvizíciókra és a menekültek távoltartására koncentrált az egészségügy reformja helyett elmúlt években.
(Mindettől aligha független, hogy a 2008-as EHCI lajstromban Magyarország 31 országból még a 14. volt, vagyis a már beláthatatlan messzeségbe tűnő középmezőnybe tartozott.)
Túlélhetnék, mégis meghalnak
Hogy a svéd intézet megállapítása nem egyedi, elszigetelt vélemény, azt jól mutatja, hogy két hónappal korábban más módszerrel, de kísértetiesen hasonló megállapításra jutott az Európai Bizottság is. A 28 ország egészségügyi helyzetét – benne az ellátórendszer hatékonyságát, hozzáférhetőségét, rugalmasságát és a lakosság egészségi állapotát – vizsgáló országspecifikus jelentés fő megállapítása, hogy bár 2000 és 2015 között Magyarországon csaknem négy évvel emelkedett a várható élettartam, a 75,7 éves jelenlegi érték még mindig öt évvel alacsonyabb az uniós átlagnál, a gyógyítással elkerülhető halálozások arányszáma pedig valamennyi uniós tagállam közül Magyarországon az egyik legmagasabb.
A magyar egészségügyi ellátórendszer a jelentés szerint összességében tragikusan alulfinanszírozott: az egy főre jutó egészségügyi költés az uniós átlag felét is alig éri el (2015-ben fejenként 1428 euró, szemben a 2797 eurós uniós átlaggal). A zsebből fizetett kiadások (közvetlen lakossági hozzájárulás) magas szintje viszont Európai szinten is kirívó – főként a hálapénznek és a magas gyógyszerköltségeknek köszönhetően.
De még nincs vége: a jövedelmi egyenlőtlenségek és a relatív magas, 35 százalékos szegénységi arány következtében magas azon háztartások aránya is, amelyek katasztrofális (háztartási jövedelmük 40 százalékát meghaladó) egészségügyi kiadással szembesülnek. A különböző társadalmi-gazdasági csoportok egészségügyi ellátáshoz való hozzáférése pedig olyan mértékig egyenlőtlen, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong az alsó és a felső társadalmi rétegek egészségi állapota között – és nyilván nem az utóbbiak kárára.
A rendszerhibák között említi az anyag, hogy az ágazat strukturális alulfinanszírozottsága hatékonysági problémákkal párosul: hiába történtek például erőfeszítések az indokolatlan kórházi bennfekvések visszaszorítására, az egészségügyi ellátás még mindig erősen kórházközpontú: 2015-ben a magyar betegek átlagosan 9,5 napot töltöttek kórházban, ami az egyik leghosszabb időszaknak számít az EU-n belül.
Szintén rendszerszintű gond a dokumentum szerint az egyorvosos háziorvosi praxisok túlsúlya az alapellátásban, amit tovább tetéz a háziorvosok gyenge kapuőri szerepe, és az ösztönzés hiánya arra, hogy kórházon kívül nyújtsanak befejezett ellátást.
„Az egészségügyi dolgozók folytatódó kivándorlása, illetve a magánszférába való áttérése akadályozni fogja az ellátáshoz való hozzáférést a közfinanszírozott intézményekben”
– fest a jelennél is borúsabb jövőképet a jelentés, megfejelve az egészet a hiányzó, illetve majdnem nyugdíjaskorú háziorvosok problematikájával. A 2015-ös adatok szerint ugyanis a háziorvosok csaknem fele 60 év feletti, így az ő visszavonulásuk néhány éven belül még tovább rontja a hozzáférést az alapellátáshoz. Bár a jelentés szerint az elmúlt években történtek sikeres erőfeszítések az alapellátásban dolgozó szakemberek megtartására, munkafeltételeik és fizetésük javítására, a térségek közötti különbségeket figyelembe vevő stratégia kidolgozása még mindig várat magára.
A hálapénz szerepének külön fejezetet szentel az elemzés: az összes egészségügyi kiadás legalább 2,1 százalékát kitevő, a többi uniós országét messze meghaladó arányú paraszolvencia a bizottság szakértői szerint olyan mélyen beágyazódott az egészségügyi rendszerbe, mint a gyorsabb hozzáférés és a jobb minőségű ellátás biztosításának informális eszköze, hogy a mindenkori kormányok gyakorlatilag bekalkulálják az egészségügyi dolgozók hivatalos jövedelmének megállapításakor.
A helyzettel és az ágazat elmaradt reformjával összefüggésben az Európai Bizottság nem von le ugyan olyan messzemenő következtetéseket, mint az EHCI, de azt azért megállapítja, hogy
„a Semmelweis Terv néven ismert, az egész ágazatra kiterjedő 2011-es reform egyik központi eleme volt az alapellátás megerősítése a szolgáltatók közötti betegutak összehangolásával, az ellátásszervezés megerősítésével, multidiszciplináris szakrendelők bevonásával, és a krónikus betegségek menedzsmentjének egységesítésével. A reformfolyamat középpontjában azonban a kórházi ágazat államosítása állt, az alapellátás reformja pedig másodlagos prioritássá vált.”
Ha e fenti két elemzés után valaki még mindig kétségbe vonná a hazai állapot súlyosságát, ne tegye: ugyanis még az ágazat valamennyi adatát és mutatóját kezelő Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) saját, 2017 júniusában publikált jelentése sem festette jobbra helyzetet. A kutatás végkövetkezetése nagyon közel áll az előző kettőhöz:
„bár a magyar lakosság egészségi állapota javuló tendenciát mutat, továbbra is elmarad az Európai Unió legtöbb tagállamának szintjétől, a kevésbé tehetős háztartásoknak pedig gyakran jelentős anyagi terhet okoz az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés. Az ellátórendszer működésében mind a hozzáférés, mind a minőség, mind a hatékonyság területén találhatók olyan problémák, amelyek megoldásával az eredmények számottevő mértékben javíthatók.”
Az általánosságoknál is mellbevágóbb azonban az összegzés azon konkrét megállapítása, amely szerint
a Magyarországon 2014-ben bekövetkezett halálozások 14 százaléka elkerülhető lett volna időben megkapott orvosi ellátással, további 12 százalékuk pedig hatásosabb beavatkozással.
Vagyis az elhunytak több mint negyede – összesen több mint 32 ezer, tehát nagyjából egy Szekszárd méretű városnyi magyar – ma is élhetne, ha megfelelően működne az egészségügyi ellátórendszer. (Halkan tesszük hozzá, éppen ilyen nagyságrendet – évi plusz harmincezer magyart – tűzött célul a kormány tavaly indított újabb, népességfogyást megállítani kívánó programja.) http://hvg.hu/itthon/20180213_egeszsegugy_2018
