Akkor értettem meg, hogy fel kell készülni a legrosszabbra, amikor üzenetemet a „Szereti ezt:” előszöveggel visszakaptam tőled. Mégis bizakodtam, hogy olvasol, és válaszolsz. Aztán jött a gyászhír.
Egy hete keresem a szavakat, hogy megfogalmazzam, miért jelentettél annyit nekünk, akik jól ismertek. Talán azért, mert különleges formálója voltál városod hangulatának, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg. Nyolc évig dolgoztunk együtt, és te nagymértékben hozzájárultál ahhoz, hogy az itt élők ne csak hallják és lássák, hanem el is higgyék a város híreit.
Drámai pillanatokban küzdöttél velünk: amikor az évszázad villámárvize ránk szakadt, amikor az ivóvízfertőzés ellen harcoltak a szakemberek, vagy amikor 2000 telén a hóakadályok bénították meg az országot. A te megnyugtató, határozott szavaid segítettek abban, hogy Miskolcon példátlan összefogás szülessen. Hittek neked – a hiteles embernek – és ezért hittek a városi televíziónak, a városi újságnak is.
De ott voltál az örömteli pillanatokban: az Operafesztiválon, a Kocsonyafesztiválon, Lékó Péter világhírű sakktornáján, a Kaláka és a Dixieland fesztiválokon. Ezek a rendezvények mind hozzájárultak ahhoz, hogy az ország közvéleménye is úgy gondolja: „ez a város már nem az a város”. De azt is tudom, milyen mélyen érintett, amikor egykori zenekarod dalát a harmincezres diósgyőri kórusnak vezényelhetted, majd utána Budapesten, a magyar–portugál válogatott meccsen 45 ezer embert buzdíthattál szurkolásra.
Munkatársként 2010 őszén találkoztunk utoljára, amikor a Miskolci Gyémántok rendezvényét vezetted sikerre. Későbbi mozgalmas életedet már csak hírekből követhettem, láthattam, hogy kreativitásoddal milyen fergeteges zenei és más kulturális eseményeket vittél sikerre. Néha azért telefonon összeakadtunk, és mindig úgy fejeztük be: „le kellene már ülni egy kávéra!” Le kellett volna. Később újra összeraktam magamban mondataidat és utólag megéreztem ezekben egy halk kérést is, hogy jó lenne felidézni azokat az időket, amikor a igazán jól érezted magad a teljesítményedet tényleg elismerő közegben.
Sokan, nagyon sokan különböző módon, de nagy tisztelettel emlékeznek rád. Én, úgy őrizlek emlékezetemben, mint kiváló humorú férfit, egyben jóbarátot, aki – miközben imádta saját családját – a város nagy családját is segíteni akarta, hogy könnyebben éljék meg a mindennapokat. De ennél is több voltál: egyfajta belső derű hordozója, aki a nehéz időkben is tudta, hogy a mosoly nem felszínes dolog, hanem erőforrás. Aki képes volt a legnagyobb feszültségben is kimondani azt a mondatot, amitől mindenki egy kicsit megnyugodott.
Most, hogy elmentél, ez a derű marad velünk – a hangod, a gesztusaid, a városban visszhangzó mondataid. Ha néha újra egybegyűlünk majd és felcsattan a nevetés, tudni fogjuk: egy kicsit benne vagy, te is ott vagy velünk!
Kevesebb megjelenítése
