Fotó. Edit a lábfétis rajongóknak is üzent
SNITT8 – 06.25.
Térd és heg, tűz és jég.
Demencia vagy emlékezés? Jég a térden, tűz a fejben.
Köszönöm, ha időt szánsz az elolvasására, ha megosztod, ha kommentben leírod, te mit gondolsz, mi a véleményed, te mit javasolsz. Talán 10 perc…(?) Talán van annyi időd rám(?)
( Expozíció)
A térdemen jégzselé. A kezemben – mi más is lehetne jegelés közben –, az okostelefon. Benne a világ.
Mióta a védvonal körül megszólalt a tűzriadó, felizzott a vita.
Demencia kontra emlékezet.
Emlékezet kontra megbékélés.
Megbékélés kontra felejtés.
Felejtés kontra elégtétel.
Elégtétel kontra demencia.
És a kör bezárult.
Pro és kontra zajlik a virtuális össznépi társadalmivita.
(Incitáló incidens, avagy a problémafelvetés)
Művelünk vagy nem művelünk? Hogyan húzunk védvonalat magunk köré? És egyáltalán: kitől? Ki, kivel szemben?
Jók a rosszakkal szemben?Tolvajok a meglopottakkal szemben?Gyilkosok a legyilkoltakkal szemben?Fosztogatók a kifosztottakkal szemben?Becstelenek a becsületesekkel szemben?Döbrögik a Lúdas Matyikkal szemben?Bináris ellentétpárok, amik nem skálázhatók. Nincs átmenet, a két végpont között nem létezik kompromisszum.
Mert hogyan lehetne valódi társadalmi megbékélés, ha az önámító össznépi, mondhatni nemzeti demencia a cél?Hogyan lehetne megbocsátás, ha nincs bocsánatkérés?Hogyan lehetne közös jövőnk, ha a múltat egyszerűen árokba dobjuk, majd földet lapátolunk rá?A szőnyeg alá söpört kosz nem tűnik el. Rothadni kezd. Mélyíti a talajt maga alatt és lassan veremmé válik. Ami mindent és mindenkit maga alá temet. Nincs az a híd, amit építeni lehetne erre.
És egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy harminchat év „demenciája” után, a verem alján egyre mélyebbre ássuk magunkat azon tanakodva: most akkor van-e értelme kimásznunk, ha igen hogyan?
Vannak, akik a verem pereméről biztatnak.
– Gyertek már ki!
– Süssön a megbocsátás napja!
– Ugyan már, felejtsd el!
– A poloskák már elrepültek.
– Nem is úgy gondoltuk.
– Csak vicc volt.
– A rágalom is.
– A becsapás is.
– A megalázás is.
– Ne légy már dühös.
– Ne legyél békétlen.
Meg különben is mi kérjük ki magunknak, hogy bántotok, hogy nem segítetek, miközben mi csak tréfából öntöttük a megafonba a tónik és b.zsoltikák, öööö-gajdicsok leleményes ötleteit. Igaz vizet prédikáltunk miközben vadásztunk, bort ittunk, miközben az arany budin lamentáltunk, vajon, ? konténer kell a kis huncut fiú kocsijainak?
Közben – biztos, ami biztos – még egy védvonalat is húznak maguk elé.
Hátha tényleg kimásznánk a veremből. A kis pondró poloska túlélők, még el sem pusztíthatók. Azok a „libernyákok”, azok a „balosok”, sorosisták, ukránisták, azok a kis nyúnyókával meghülyített emberek.
Sokan érzik úgy, hogy a kétharmados hatalom ára az lett, hogy az ország 2/3-a megnyomorodott. Anyagilag, erkölcsileg és emberi kapcsolataiban is. A tét ezért ma már nem pusztán politikai. A tét a társadalmi demencia vagy a jóvátétel, a kártérítés.
Az elkövetett bűnök és azok következményei.
(Első filmkocka)
A gondolatmenetemet ma reggel egyetlen Facebook-poszt indította el.
Bojár Iván András egy alaposan összegyűjtött listát tett közzé.
Politikusok, volt miniszterelnökök, elnökök, családtagok, strómanok.
Ki, mikor, melyik országban, milyen bűncselekmény miatt került bíróság elé, börtönbe vagy kapott felfüggesztett büntetést.
Őszintén szólva végig sem tudtam olvasni.
Nem azért, mert túl hosszú volt, – 2022-nél megálltam – hanem mert közben valami egészen más kezdett dolgozni bennem.
Elindult egy folyamat, ahogy az 1millió fa.
Hazai pályán is bedörrent a kommentszekció.
2000+ reakció. Síró, nevető, dühös és ölelő. 222 komment, több száz megosztás. (06.25.12:21h -i állapot szerint)
Kérdések, érvek, ellenérvek. Virálisan terjed, mint az egy millió fa. Egyre több platformon látom ugyanezt. Gyökeret eresztett a diskurzus. Ahogy bennem is; a 8. SNITT nőtt ki belőle.
Egy-egy történet, dokumentum.
Egy emlék. Egy elszólás. Egy telefon.
És máris megnyílik egy újabb párbeszéd.
Néha kulturált, néha fájdalmas, és sajnos néha egészen alpári.
De végre beszélünk.
Talán ez az első lépés.
A feldolgozás, a gyógyulás.
Úgy látszik, a Cavinton áll nyerésre a társadalmi demenciával szemben. Remélem, a Bilobillal szövetkezve megnyeri a tüzet is oltó(!) ADEM-et. (Antidemencia Művelet)
Ekkor akadt meg a szemem egy kommenten.
Talán ebben a néhány sorban benne volt az egész vita lényege:
„Meg fogja úszni a büntetést, mert a magyarok a rendszerváltozások idején mindig demenciásak lesznek, és a végén még kegyelmet is kapnak az ilyen faszkalapok, mint Orbán is! De lesznek majd akik az élete végéig vadászni fognak rá!”
Többször is elolvastam.
Aztán ösztönösen a homlokomra tettem a jégakkut.
A térdem már hideg volt, most a homlokomat kellett lehűteni.
Mert ez a néhány sor egyszerre szólt a dühről, a csalódásról, a bosszúról és a reményvesztettségről, egyben a reményről. És közben bekapcsolta bennem a saját, tizenhat éve futó NER-filmem következő jelenetét.
Nincs olyan nap, nincs olyan történés, nincs olyan mondat, amely ne indítaná el bennem az emlékfolyamot arról, ami történt velem, amit szeretnék végre elfelejteni.
A Kocsonyafesztivál – os történetemet a ner 16 évében.
A perek. A fenyegetések. A megalázások. A sunyi csendek. Az ordítások. A kiforgatott ígéretek. Az eltűnt bizalom.
Azok az emberek, akik megloptak. Akik perbe hajszoltak. Akik elárultak. Akik hallgattak. Akik félrenéztek. Akik ma már új zászlók alatt masíroznak tovább. Akik átöltöztek. Akik átigazolnak. Akik átmentik magukat. Akik ma már ugyanazokat a mondatokat mondják, csak más színű háttér előtt. Azok, akik most szivarfüstös szobákban új narratívákat barkácsolnak.
Megértettem. Hiszen nem Orbánról gondolkodom, nem is Iván listájáról, hanem az emlékezetről. Arról, hogy mi történik egy emberrel, mi történik egy társadalommal, ha újra és újra azt kérik tőle:
„Felejtsd el.” „Engedd el!”
(2.filmkocka)
Tegnap érkezett egy komment az egyik posztomra. Egy lehetséges megoldásról, a terveimről írtam, egy példamutatásról, a miskolci közösségi, városi mediációról, a város eddigi vezetői, 1990-től napjainkig, a vásos civilszervezeti és maguk a miskolciak részvételével. Ha kell, a Tetemváron…
Reiman Zoltán is reagált rá, aminek nagyon örültem. Különösen becsülöm azért amit Miskolc emlékezetéért tesz. Lehet, nem mindenben egyeznek a politikai nézeteink,(?) az azonban biztos, ugyanazon az oldalon állunk. Ezért is volt fontos, hogy hosszabban válaszoljak neki is. Ahogy ő, úgy én is figyelemre méltatom a gondolatait, azokat alaposan átgondolom, és azt is tudom, hogy ő is értő figyelemmel kíséri azt amit én gondolok.
Ahogy azt is tudom róla, hogy fontos várostörténeti munkáját úgy tudta hatékonyabbá, termékenyebbé tenni, hogy referensi állást kapott a polgármestertől. (Számomra ezzel csupán egy „baj” van. Civil referensként jóval többet tesz a városért, mint a védvonalat építő lemondott polgármester. Zolinak már régen vezetnie kellene azt az osztályt, ahol hozzá hasonló elhivatott szakemberek dolgozhatnának a vezetésével, amit többször is jeleztem az illetékesek felé. Remélem, ezzel nem ártottam neki. Keserűségét így fogalmazta meg:
„Évek óta azt hallgatjuk, hogy Miskolcnak nyugalomra, együttműködésre és párbeszédre van szüksége. Ehhez képest újra és újra ugyanazokat a politikai lövészárkokat ássák ki azok, akik közben a béke és az összefogás fontosságáról beszélnek. Lehet kritikát megfogalmazni a városvezetéssel szemben. Lehet kérdéseket feltenni. Sőt, kell is. De amikor minden eseményből politikai vádirat készül, minden problémából pedig újabb konfliktusforrás, akkor nehéz komolyan venni a megbékélésről szóló szavakat.”
Sokáig néztem. Nem azért, mert nem értettem. Pontosan értettem. Nem könnyű látnia mi folyik körülötte a városházán.
És azt hiszem, ő is pontosan értette azt, amit én az időt sem sajnálva válaszoltam:
„Megértelek, Zoltán.
Hidd el, értem a keserűségedet is.
Csalódás. Bizalmatlanság. Igen. Tudom. Volt benne részem bőven.
De ez most nem rólam szól.
Ennél sokkal fontosabb a bizalom hiánya.
Az a kényes jószág. A stabil kapcsolatok alapja. Évek alatt épül. Percek alatt elveszik. Talán ezért is ilyen nehéz ma együttműködésről beszélni. Túl sokan tapasztalták már meg, hogy este még megszületik egy megállapodás. Reggelre pedig valaki újraértelmezi. Átírja. Vagy egyszerűen letagadja. Ilyenkor nem csupán egy ügy sérül. A bizalom sérül. És amikor a bizalom sérül, minden sérül. A városnak pedig nem újabb árkokra lenne szüksége. Hanem hidakra. Nem újabb győztesekre és vesztesekre. Hanem olyan emberekre, akik akkor is képesek egy asztalhoz ülni, amikor nem értenek egyet. Tudom. Ez különösen nehéz akkor, amikor valakit a legaljasabb módszerekkel támadtak. Azt hiszem, erre ma Miskolcon szinte mindenki tudna példát mondani. Talán éppen ezért foglalkoztat mediátorként évek óta ugyanaz a gondolat. Két éve már tudatosan dolgozom rajta. Szeretném, ha egyszer valamennyi élő és már nem élő miskolci városvezető öröksége, különböző politikai oldalak képviselői, szakemberek és polgárok egy közös asztalhoz ülnének. Nem kampányrendezvényen. Nem közgyűlési csatában. Nem politikai showműsorban. Hanem egy valódi közösségi mediációban. Szakemberek közreműködésével. Tanáraimmal. Mestereimmel. Mediátorokkal. Pszichológusokkal.
Azokkal, akik a bizalom újraépítését nem szlogennek, hanem szakmának tekintik. Ahol nem egymást akarjuk legyőzni. Hanem közösen megérteni, hol hibáztunk, mit tanultunk, és hogyan lehet továbbmenni. Az árkokat nem lehet örökké mélyíteni. Egyszer végre be kell temetni őket. De nem szavakkal. Hanem munkával. A megbékélés ugyanis nem jelentheti a hibák eltakarását. Nem jelentheti az ígéretek megszegésének következmények nélküli elfogadását. És nem jelentheti a felelősség elhárítását sem. Kifizetetlen villanyszámlával ma sem lehet áramot kérni a szolgáltatótól. A rendezetlen múltra sem lehet jövőt építeni. Megbékélés előtt fel kell tárni a sebeket. Szerintem most éppen ez történik. Egy sérült térdet sem úgy gyógyítanak meg, hogy letakarják egy pokróccal.
Először feltárják. Megvizsgálják. Eltávolítják azt, ami akadályozza a gyógyulást. Aztán következik a rehabilitáció. És egyszer csak újra lehet futni. A közösségekkel sincs ez másként. A megbékélésről nem beszélni kell. A megbékélést csinálni kell. Lépésről lépésre. Türelemmel. Szisztematikusan. Az alapokra építve.
Téged ismerve, Zoltán, azt hiszem, ebben végül egyetértünk.” fejeztem be soraimat, hosszú mondataimat, mert fontosabb volt számomra mint egy síró fejecske smájli.
(Konklúzió)
A nap delén túl rájöttem, hogy valójában nem a demenciáról vitatkozunk.
Hanem a bizalomról. És talán leginkább a gyógyulás mikéntjéről.
Egy Facebook-poszt, több száz komment és megosztás, több ezer reakció, ismét ugyanahhoz a kérdéshez vezetett vissza:
Lehet-e valódi megbékélés ott, ahol a bizalom újra és újra sérül?Lehet-e hidakat építeni úgy, hogy közben senki sem hajlandó megnézni, miért omlottak össze a régiek?Mediátorként hiszek abban, hogy minden konfliktus mögött emberek vannak. Sebekkel. Félelmekkel. Reményekkel. És történetekkel. A történeteket azonban nem lehet kitörölni. Legfeljebb elhallgatni. A kimondatlan történetek viszont nem tűnnek el. Ott maradnak családokban. Barátságokban. Városokban. Országokban. És egyszer csak újra megszólalnak.
Talán ezért írom SNITTekben a 16 neres évem moziját; hogy egyszer végre beheggedjenek a sebek. Ahogy a térdemen is.
(Epilógus)
Szun-ce több mint kétezer évvel ezelőtt ezt írta:
„A háború gyakorlati művészetében a legjobb dolog az ellenség országát épségben és sértetlenül elfoglalni; összetörni és elpusztítani nem olyan jó.”
Micsoda különleges állítás. (mint mindegyik…)
Nem a pusztítás a legnagyobb győzelem, hanem az, amikor marad valami, amit még helyre lehet állítani.
Talán egy emberi kapcsolat.
Talán egy város.
Talán egy ország.
Talán a bizalom.
A térdem még mindig jegelésre vár.
Tudom a rehabilitáció hosszú lesz. Leginkább türelem kell hozzá. A közösségeké még hosszabb, még nagyobb türelem, kölcsönös megértés kell hozzá.
De a gyógyulás ugyanúgy kezdődik.
Feltárni. Megérteni. Kimondani. Tanulni. És csak ezután lehet újra járni. Vagy futni.
Lehet, hogy ugyanez igaz egy társadalomra is.
És miközben visszatettem a jeget a térdemre, önkéntelenül is megfogalmazódott bennem egy utolsó kérdés. Nem politikai, nem orvosi, hanem nagyon is emberi.
Mi gyógyít jobban?
A Cavinton…
Egy válasz
Tegnap, a miskolci Szalamander kezdetén, a Városház téren egy hölgy papucsban és egyrészes fürdőruhában lehajtott fejjel a villamosra várt. Pityeregve.
Szokatlan volt a belvárosban,többen meg is álltak, nézték, voltak, akik nevetgéltek, és olyanok is, akik videózták, fényképezték.
Én odamentem hozzá, és megkérdeztem, tudok-e valamiben segíteni.
Ekkor derült ki, hogy nem önszántából van ott, így. Egy tóparton voltak a barátjával, de konfliktus alakult ki, őt otthagyta a párja, a ruhái és a holmijai pedig az autóban maradtak. Így került abba a kellemetlen helyzetbe, hogy fürdőruhában kellett hazajutnia.
Egy helyen már láttam is fotót róla, ami a villamoson készült. A képet posztolónak megírtam a történetet, és kértem, hogy vegye le a felvételt.
Kérek mindenkit, aki hasonló módon fényképet vagy videót készített róla, és azt Facebookra vagy bármilyen más közösségi felületre feltöltötte, hogy vegye le a fentiek ismeretében.
p.s.1 A mellékelt kép AI-jal készült, illusztrációként.
p.s.2 Életemben először láttam a hölgyet és “nem is akartam, nem is akarok tőle” semm