Egy érintett arról beszélt a NatGeónak, hogy hobbijukat úgy értelmezik, mint menekülés egy túlszabályozott világból egy olyan valóságba, ahol a társadalmi összeomlás jelei kézzelfoghatóak. A csernobili stalkerkek 2022 februárja óta nagyrészt eltűntek, a háború kezdete az ő kiruccanásaik végét is jelentette.
Csernobil sokáig vonzotta az extrém turizmus kedvelőit is. A Pripjatyba szervezett túrákkal a helyi turizmus látványosan fellendült: a hivatalos, vezetett látogatások sugárzásmérőkkel, szigorú szabályokkal, évente több mint százezer látogatót vonzottak, és fontos bevételi forrást jelentettek Ukrajnának. A stalkerekhez hasonlóan a turisták sem jöhetnek a teljes körű invázió megindulása óta, de az ukránok már tervezik, hogy a háború után majd fellendítik a Csernobilba irányuló turizmust.
A várost korábban nagy számban látogatták haszid zsidó zarándokok is, akik számára Csernobil fontos vallási helyszín: itt nyugszik a haszidizmus egyik alapítója, Menachem Nochum Twersky rabbi. Évről évre rengetegen érkeztek ide imádkozni és zarándoklatot tenni. A csernobili zsidó közösség évszázadokon át létezett: a városban még az 1800-as évek végén is a lakosság kétharmada zsidó volt, öt zsinagóga is volt a városban. A vallási és közösségi élet virágzott egészen a 20. századig, amikor a bolsevikok és az egymást követő világháborúk eseményei a közösség nagy részét elpusztították.
A tilalmi zóna rejtett lakói – az utolsó „számoszelik”
Csernobil környéke ma Ukrajna egyik legelszigeteltebb helye. Nincsenek már üzletek, klinikák, az emberi jelenlét hiányában az infrastruktúra nagy része felett újra átvette a hatalmat a természet, a lezárt területre ellenőrzőpontokon keresztül vezet be az út. A körülbelül 2600 négyzetkilométeres tiltott övezet nagyjából akkora, mint Luxemburg területe, ahol mintha megállt volna az idő: elhagyott házak, benőtt utcák, a vidámpark rozsdás hullámvasutai szellemekként emlékeztetnek a hirtelen evakuálásra.
Azzal, hogy a természet egyre látványosabban veszi vissza a hatalmat az emberek által elhagyott terület felett, egy sajátosan pozitív történet is elkezd kirajzolódni. Az emberi jelenlét minimálisra csökkenése miatt borzok, farkasok, rétisasok, rövidfülű baglyok, gímszarvasok, vaddisznók, hódok, sőt még a kihalással veszélyeztetett przewalski-vadlovak is elszaporodtak a tiltott zónában, ami így Európa harmadik legnagyobb „természetvédelmi területe” lett. Mindez ahhoz vezetett, hogy egyre többen vetik fel, ha már nem lesz háború, a zóna, mint különleges természetvédelmi terület előtt akár ígéretes jövő is állhat.
A lezárt terület legkülönösebb történetei azoké a számeszeliké, azaz önként betelepülőké, akik a tiltás ellenére egyszerűen visszamentek régi otthonaikba. A robbanás után körülbelül 1200-an nem voltak hajlandóak távozni az otthonukból, rájuk se könyörgés, se fenyegetés nem hatott.Mára valószínűleg száz alá csökkent a számuk, egyes beszámolók szerint már alig egy tucatnyian vannak, legtöbbjük idős nő, akik jellemzően hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes éveikben járnak.Ők sem egy helyen élnek, hanem a zónán belül fekvő 162 kis faluban szétszórva, külön tanyákon, telepeken. A visszatérők közül sokan túlélték a Holodomort, és a világháború(ka)t, mindegyik során több millió ukrán vesztette életét, egy részük nem volt hajlandó elhagyni az otthonát a láthatatlan ellenség, a radioaktív sugárzás miatt, aminek a halálos erejében eltérő mértékben hisznek. Más részük a katasztrófa után néhány évvel tért vissza, mert máshol nem találták a helyüket, ami abból a szempontból talán kevéssé meglepő, hogy a csernobili, saját kertes-állattartós életük után a kormány külön nekik épített háztömbök kis lakásaiba költöztette őket Kijevben (és máshol), amit sokan nem tudtak megszokni. A számeszelik egy része úgy véli, azok haltak meg, akik elmentek Csernobilból. A szomorúságtól.
Ők az utolsó túlélői annak a generációnak, amely a katasztrófa után visszaszökött az elhagyott falvakba. Saját kertecskéjüket művelik, állatokat tartanak, gombásznak, és ott élnek tovább szinte teljesen önfenntartó módon, ahol valaha születtek, csak mára ez a világ egyik legszennyezettebb területének kellős közepe lett.
Hiába próbálták őket többször is kitelepíteni a hatóságok, minden kísérlet kudarcot vallott, így végül szemet hunytak felettük, ma már az ukrán kormány informális jóváhagyásával élnek ott. A hatóságok gondoskodnak arról, hogy az orvosok rendszeresen látogassák őket, megkapják a nyugdíjukat és hogy megfelelő ellátásuk legyen, bár nagyrészt önellátóak. Évente egyszer, húsvét vasárnap, busszal templomba is elviszik őket.
Fotó: MICHAEL BIACH/APA-PictureDesk via AFP
Az odaköltözők
Érdemes megemlíteni azokat is, akik ugyan nem a tiltott zónában, hanem annak közvetlen közelében élnek. A 1986. április 26-i robbanás és tűz után négyféle szennyezettségi zónát jelöltek ki Csernobil környékén. A lakókat három ilyen övezetből kitelepítették, vagy lehetőséget kaptak önkéntes áttelepülésre. A hatóságok szerint azonban a negyedik zónába tartozó területeken a szennyezés nem elég magas a kötelező kitelepítéshez, de a lakók jogosultak egészségügyi támogatásokra.
Bár a tiltott zónában lévő területek továbbra is lakhatatlannak minősülnek, a zónával határos területek biztonságos lakóhelynek számítanak. Ezeken a viszonylag alacsony szennyezettségű területeken a lakosok 20 év alatt felhalmozódó sugárterhelése megegyezik egy CT-vizsgálat során kapott terheléssel. Az emberek elkezdtek beköltözni a határos területeken lévő elhagyatott, romos házakba, amelyeket a korábbi tulajdonosoktól pár százezer forintnyi hrivnyáért meg lehet venni. A Kelet-Ukrajna ellen 2014-ben megindított háború után a Donbászból viszonylag sokan költöztek erre a területre, ahol olcsón tudtak ingatlanhoz jutni.
A háború mindent lezárt
Amikor 2022. február 24-én az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát Belarusz felől, a csernobili atomerőmű körüli kizárási zónán keresztül nyomultak előre. Az orosz hadsereg több mint öt héten át megszállva tartotta a leállított erőmű közvetlen környezetét, a dolgozókat lényegében túszul tartva. Az ukránok 2022 márciusának legvégén foglalták vissza a területet. Az ukrán hatóságok becslése szerint a megszállás mintegy 54 millió dollárnyi kárt okozott a csernobili tiltott zónában és az atomerőmű fölé emelt új, biztonságos szarkofágban, amely a felrobbant reaktor maradványait fedi le, mint nemrég kiderült, már nem teljes védelmet nyújtva.
Katonai szempontból logikus, hogy az oroszok Csernobilt használták, mivel olyan elektromos rendszerek működnek, amelyek Kijev fő áramhálózatához is kapcsolódnak, miközben az ukrán légicsapások kockázata viszonylag alacsony volt, így az oroszok több mint ezer katonát tudtak itt viszonylagos biztonságban állomásoztatni. A katonai járművek és csapatok folyamatos mozgása felkavarta a radioaktívan szennyezett talajt és port, ami miatt ismét megnőtt a sugárzás szintje a környéken. Az orosz katonák kifosztották és részben megsemmisítették a laboratóriumi és számítástechnikai berendezéseket, megszakították az áramellátást is, ami veszélyeztette a még mindig bomló nukleáris anyagok hűtését, és komoly nemzetközi aggodalmat váltott ki. Ukrajna Védelmi Minisztériuma szigorú katonai területté nyilvánította az egész zónát. Belépés gyakorlatilag lehetetlen, mivel Belarusz határvidékéről van szó. A stalkerek, zarándokok, turisták eltűntek.
Mégis: a zónának saját, különös élete maradt a háború alatt is. A néhány hetes orosz megszállás után, az egyre fogyatkozó számoszelik mellett körülbelül 2000 munkás él és dolgozik itt – katonák, rendőrök, tűzoltók, erőművi szakemberek –, akiknek feladata, hogy fenntartsák a biztonságot egy olyan helyen, amelyről az emberiség többségének egy rémálom jut eszébe.
