Nem az az elsődleges baj, ha nem is hangzik jól, hogy a Sárkányok Kabul felett a költségvetése alig több, mint egy százalékát (63 millió forintot) hozta vissza 13 ezer 600 nézője révén, a másik idei propagandafilm, az 1242 – A nyugat kapujában pedig 3,7 milliárd forintos költségvetésének öt százalékát (190 millió forintot) 10 és félezer nézője révén, bár azt nem lehet mondani, hogy ekkora különbségek után ne lenne érdemes felmérni, mi is okozza az aránytalanságokat.
De a probléma elsősorban az, hogy az államnak a kultúra egészét kötelessége támogatni, a téma szakértőit és jól leírható kritériumrendszereket segítségül hívva ahhoz, hogy szakmai alapon válassza ki a támogatásra érdemes műveket, lehetőleg nyilvános szempontok szerint. Ehhez képest a magyar filmtámogatás szakmai kritériumrendszere nem létezik, az erről döntő grémiumok működése átláthatatlan és nem nyilvános, munkájukat pedig sem a széleskörű szakma, sem pedig az eredmények nem legitimálják. Ezek a tények; az, hogy eléggé úgy tűnik, a politikai megfelelés az egyetlen valós kritérium, csak feltételezés, ha igen erős és megalapozott is.
