Végül Ablonczy Bálint történész és újságíró, a Válasz Online munkatársa hat év kutatómunkájának köszönhetőenNemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerbencímmel jelent meg a Válasz Offline-sorozat ötödik kiadványa. A szerző azt vizsgálja, hogyan működtek ezek a hálózatok a gyakorlatban: kik vettek részt bennük, milyen motivációk vezették őket, hol húzódtak a segítés határai, és hogyan reagált minderre az állambiztonság Magyarországon és Romániában.
A könyv egyik állítása szerint az Erdélyt segítő akciók a Kádár-korszak végére ritka társadalmi konszenzust hoztak létre. Nem pártok, hanem emberek szintjén. Református lelkészek, egyetemisták, későbbi politikusok, vidéki szakmunkások és teljesen apolitikus civilek dolgoztak együtt egy olyan ügyért, amely akkor széles körben elfogadott volt, ma viszont erősen átpolitizált emlékezet tárgya.
Az interjúban arról is beszélgettünk a szerzővel, mit lehet ma kezdeni ezzel a múlttal: mennyire volt spontán, és mennyire szervezett ez a szolidaritás, mit tudott róla az állambiztonság, és miért vált a határon túli magyarság ügye később politikai törésvonallá. És arról is, hogy van-e bármi tanulsága ennek a történetnek a jelenre nézve.
A személyes dolgokkal kezdeném, a személyes indulással. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a történettel? Családi szálakon keresztül?
Van családi indíttatásom, de nem rokoni értelemben. Nincs erdélyi rokonságunk. Anyai nagyapám Arad mellől származott, de már a második bécsi döntés után átjött Magyarországra: előbb Nagybányára, majd végleg Magyarországra. Tehát napi, élő kapcsolatunk Erdéllyel nem volt, kötődés viszont igen.
Édesapám színikritikusként dolgozott a Film Színház Muzsika című lapnál a hetvenes-nyolcvanas években, és az egyik fő szakterülete a határon túli magyar színházak világa volt. Rengeteget járt erdélyi magyar színházakba: Szatmárra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre. Nagy kapcsolati hálója alakult ki. Hogy mást ne mondjak: az én keresztapám Farkas Árpád, a néhai költő volt, a bátyámé pedig Sylvester Lajos, a sepsiszentgyörgyi színház egykori igazgatója. Ez nagyon intenzív kapcsolat volt, és otthon ez mindig téma is maradt.
1981-ben születtem az ikertestvéremmel, tehát a „daliás hőskorban” nem voltunk benne, de a történeteket folyamatosan hallottuk határátkelésről, zaklatásról, megfigyelésről. Minket például Sugásfürdőn kereszteltek meg, és 1982-ben ezt a keresztelőt a Securitate lehallgatta. Ez mind a családi legendárium része volt.
Később történelem és néprajz szakon végeztem az ELTE-n. 2005-ben, amikor elkezdtem dolgozni a Heti Válasznál, az egyik felelősségi területem a határon túli magyar ügy lett. Sok interjút készítettem, sokat jártam Erdélybe, és mind a mai napig írok ezekről a kérdésekről.
Mindig jelen voltak ezek a kicsit romantikus, kontúr nélküli, titokzatos történetek. Hogy éjszaka jöttek emberek, sokszor ismeretlenek, hozták a segítséget, és mentek tovább. Nagyon érdekelt ez a világ, de sokáig nem állt össze, és nem is találtam olyan szakirodalmat, ami ezt feldolgozta volna.
Amikor 2019-ben felvételiztem az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájába, beszélgettem Kiss Gy. Csabával – Isten nyugosztalja –, aki később a témavezetőm lett. Ő neves polonista, Közép-Európa-szakértő, az MDF alapításánál is ott volt, és már a hetvenes-nyolcvanas években aktívan részt vett a magyar–magyar szolidaritásban.
Felmerült, hogy ezt a kérdést érdemes lenne végre komolyan megvizsgálni, mert még senki nem tárta fel. Ha már része a magyar–magyar legendáriumnak, akkor nézzük meg a mélyét, és próbáljuk elhelyezni a korabeli társadalmi és politikai kontextusban. Végül is ez a kettő vezetett el a témához: egyrészt a családi indíttatás és az otthon hallott történetek, másrészt egy szakmai érdeklődés.
Korábban említetted, hogy ez egy közszájon forgó, mégis feldolgozatlan történet volt. Most, hogy végigkutattad az anyagot, és átfogó könyv is született belőle: szakmai szemmel mennyire volt ez a történet elromantizálva? Valóban akkora és olyan kiterjedt hálózatokról beszélünk, mint amilyennek azok az oral historyk alapján látszanak?
Már a bevezetőben is jeleztem, hogy muszáj volt lehatárolni a témát. Magyarországon létezett egy nagyon széles körű, spontán társadalmi szolidaritás: emberek Erdélybe utaztak, betettek a csomagjukba gyógyszert, kávét, könyvet, és vitték ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak. Ez fontos jelenség volt, de nem ez volt a kutatásom tárgya.
Engem azok érdekeltek, akik rendszeresen, ez nagyon fontos, hálózatba szerveződve, kulturális és humanitárius segítséget nyújtottak. Így tudtam elválasztani ezt a történetet az akár több százezres alkalmi szolidaritástól, illetve a csempészek világától, ami megint külön történet.
Óvatos voltam annak a megítélésében, hogy pontosan mekkora lehetett ez a hálózat. A kutatás végére az lett a benyomásom, hogy a 27 interjú, ami végül bekerült a kiadványba, csak töredéke annak, amit fel lehetett volna dolgozni. Könnyedén lehetett volna 200 interjút is készíteni. Folyamatosan új történetek kerültek elő, és valójában a kutatást inkább abbahagyni lehetett, mint lezárni. A mai napig keresnek meg emberek, hogy ők is részt vettek benne, tudok-e róluk, Szombathelyről vagy más városokból.
Egy válasz
aminek szellemiségét mintaszeűen elárulja 24órában a „Heti Válasz”.
Van bőr a képeteken?
„1979 Karácsonyán 65 jeles hazai személyiség, köztük a már elhunyt, Barcsay Jenő festőművész, Benda Kálmán, Juhász Gyula, Hanák Péter és Makkai László történészek, Illyés Gyula, Fodor András, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Szécsi Margit, Vas István és Zelk Zoltán költők, Németh Lászlóné, illetve Jócsik Lajos, Mészöly Miklós, Páskándi Géza írók, Huszárik Zoltán filmrendező, Czine Mihály és Kiss Ferenc irodalomtörténészek, Borsos Miklós és Somogyi József szobrászok, Juhász István, Juhász Pál, Levendel László, Szabó Gábor és Zsebők Zoltán orvosok, Nemecz Ernő vegyész, Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre színművész aláírásával kezdeményezett független magánalapítványunk a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hat éves küzdelemmel vívta ki működésének hivatalos jóváhagyását.
A térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány – a hazai és külhoni magyarok áldozatkészsége, kurátorai munkája révén– anyagi, szellemi és lelki támogatásával, ösztöndíjaival és díjaival úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a Közép-európai szellemi együttműködésben, mai határainkon túl élő magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek, értékeinek népszerűsítésében, a magyar-magyar kapcsolatok ápolásában. Alapítói, kurátorai közreműködtek a rendszerváltás folyamatában, pl. a Bibó Emlékkönyv és az 1987 őszi Lakiteleki találkozó megszervezésében, , a Magyarságkutató Intézet, az Illyés Közalapítvány, a DUNA TV és más nemzeti intézmények létrehozásában, a Magyarok Világszövetsége és számos civil szervezet, illetve a hazai közigazgatás megújításában.”