Az NBC több példát is hoz ennek alátámasztására. Ez a könyv például arra mutat rá, hogy a tárgyi világra koncentráló emberek nagyobb eséllyel válnak boldogtalanná, szorongóvá, illetve csökken az önbecsülésük. Ennek a tanulmánynak a szerzői arra jutnak, hogy a folyamatos rendetlenségben élőknek magasabb a napi stressz-szintje, egy másikban pedig azt fejtegetik a kutatók, hogy a kognitív kapacitásinkat is lefoglalja a vizuális kupleráj, mert egy csomó irreleváns információval terheli az agyunkat.
Fontos viszont – figyelembe véve a személyiségbeli különbségeket és Marie Kondo példáját is –, hogy inkább iránymutatásként tekintsünk a rendrakós trendekre, próbáljuk ki, de ha nem működik, nem kell erőszakot tenni magunkon.
Rendrakással készülni a halálra
A halál előtti rendrakást propagáló svéd szerző fő állítása – a már ismert és Marie Kondo által is sokat hangoztatott egyéb előnyök mellett –, hogy a módszer enyhíti a szeretteinkre halálunk után nehezedő terhet, amit a hagyaték átnézése jelent.
Akinek már hunyt el közeli hozzátartozója, tudja, hogy ez a szortírozás gyakran napokat vesz igénybe. Ez nem feltétlenül probléma, sokan ilyenkor újraélik a kedves emlékeket, régi dokumentumokat, fotókat néznek át, amiket akár évtizedek óta nem láttak, mindennek a gyászfolyamatban is szerepe lehet.
Gyakran kerülnek elő azonban olyan dobozok, amelyek nagy része teljesen haszontalan, régi dokumentum, vagy olyan gyűjtemények, amire soha, senkinek nem lesz szüksége. Például egy adag lejárt telefonkártya, vagy az előző évezredben használt tankönyvek, használati utasítások, számlák. Ezeknek átnézése rengeteg időt, energiát emészthet fel feleslegesen.
Magnusson mindenkinek azt javasolja, könnyítse meg hozzátartozói dolgát azzal, hogy még a halála előtt átvizsgálja az ingóságait és mindegyikről eldönti, hogy szüksége lesz-e rá, át akarja-e adni valakinek, eladományozza, vagy kidobja maga.
Mindez nem jelenti azt, hogy meg kell szabadulni minden személyes tárgytól és „filléres emléktől”, azzal viszont, hogy alaposan átnézzük a fiókokat, mi magunk határozhatunk arról, mi bír valós (akár szentimentális) értékkel, és mi nem – érvel a szerző.
