A képviselő beadványában meghatározta azt is, milyen célra fordítható az alap részére adott összeg: a roncsok feltárására, az elhunytak földi maradványainak felkutatására, hazaszállítására és végtisztesség adására. A képviselő számításai szerint ez mintegy 800 millió forintba került volna, ami úgy jött volna össze, ha a magyar állam 100 milliója mellé más államoktól és civil szervezetektől is érkezik felajánlás.

A nagy ívű tervekhez képest az alapot kezelő Gazdasági és Közlekedésügyi Minisztérium (GKM) tavaly decemberben úgy döntött: a rendelkezésre álló pénz nagy részét, mintegy 60 millió forintot szétoszt a még élő hozzátartozók között, míg a fennmaradó 40 millióval még nem tudni, mi lesz. A dokumentumokból kitűnően a GKM-nek persze úgy hiányzott ez az ügy, mint púp a hátára. Próbált is szabadulni tőle, Dióssy Gábor államtitkár 2005 augusztusában levelet írt Szilvásy Györgynek, a Miniszterelnöki Hivatal akkori államtitkárának, vennék át tőlük az ügyet. Mindezt pedig azért, mert Németh László az államtitkárral történt találkozóján – Dióssy levele szerint – nemcsak a roncsok kiemeléséről beszélt, hanem felvetette a magyar állam felelősségét “a légi járat előkészítésével, biztonságával, a katasztrófavizsgálat megállapításaival és a biztosítási kérdések rendezésével” összefüggésben.

A kancellária persze nem akarta nyakába venni az ügyet, a GKM pedig Kékesi Tibor képviselővel összhangban úgy döntött, hogy a kegyeleti alapot a hozzátartozók szerveződésének kezelésére bíznák. Ehhez – mint azt Kóka János akkori gazdasági miniszter egy tavaly szeptemberi levelében kifejezésre is juttatta – “egységes és artikulált” véleményt vártak el. Ezért Németh László szervezésében az érintettek alapítványt hoztak létre. Hiába: a GKM nem várta meg az egységes álláspont kialakítását, mivel a hozzátartozók többsége időközben elfogadta a minisztérium ajánlatát, az egyszeri kifizetést. Igaz, hogy ez ellentétes volt az eredeti képviselői kezdeményezéssel, amely nem szólt a pénz ilyen felosztásának lehetőségéről, ám Garamhegyi Ábel államtitkár egyik tavaly év végi levele szerint mind Kékesi Tibor, mind jogi szakértőik úgy foglaltak állást, hogy a törvény céljaival ez is összhangban álló megoldás.

“Idős, megfáradt, beteg emberek vagyunk mindannyian, akiknek az életét kettétörte ez a tragédia, és nem látunk semmi garanciát arra, hogy egyszer végre kiderüljön az igazság. Ha most kapunk egy kis pénzt, azt olyan dolgokra tudjuk költeni, ami megkönnyíti hátralévő éveinket” – indokolta a HVG kérdésére Kvasz Károlyné, a lezuhant gép másodpilótájának özvegye, miért fogadták el a GKM ajánlatát. Németh László viszont felháborodott a tárca eljárásán, mint elmondta, őt a “repatriálás, a katasztrófa okainak kiderítése és a felelősök megbüntetése” érdekli, s azt sem tartja kizártnak, hogy bírósághoz fordul az ügyben.

Valószínűleg mások is perelni fognak. A HVG megtalálta a lezuhant gép holland utasának leányát, Francine Van der Veldét, akitől megtudtuk, hogy keresik a kapcsolatot a gépen utazott nyugat-európai áldozatok hozzátartozóival, s nem kizárt, hogy együtt lépnek fel egy esetleges perben. Az asszony emlékei szerint csak lassan és kevés információt kaptak a magyar hatóságoktól, ráadásul az sem volt mindig igaz. Például úgy tudták, hogy mindenki a hullámsírban lelte halálát, s nem kaptak tájékoztatást arról, hogy a holttestek mintegy fele előkerült. Halotti bizonyítvány híján bírósággal kellett kimondatni a holttá nyilvánítást, ami két évükbe került, és rengeteg hátránnyal járt, például addig nem tudták használni a család megtakarított pénzét.