A 14 éves szíriai bevándorló kardot viselt az oldalán, és dühösen nézett az uralkodóra. Őfelsége Ferenc József 1857 júliusában azért utazott a trieszti kikötőhöz közeli katonai lovardába, hogy megszemlélje a messze földről érkezett arab telivéreket. Rudolf von Brudermann ezredes expedíciója azonban nemcsak lovakat hozott magával Damaszkuszból, hanem egy fiatal fiút is. A falujában magas termete miatt csak Nekhle (Pálma) néven becézett Fadlallah el Hedad családja a vallási háborúk elől menekült el szülőföldjéről, szülei meghaltak. Mivel jól értett a lovakhoz, nem kellett sokat győzködnie a távolról jött katonákat, hogy magukkal vigyék hazájukba. A hosszú hajóúton ő gondozta az arab méneket, amelyeket fajtanemesítési célból vásároltak a bábolnai ménes számára. Megkapta a lovászfiúk sujtásos, magyar egyenruháját is, és megengedték neki, hogy egy kardot is felköthessen az oldalára. A királyt annyira lelkesítették a gyönyörű lovak, hogy a protokollszabályokat felrúgva beszélgetni kezdett a katonákkal. Magához intette a lovászfiút is, és kezét a kardjára téve megkérdezte tőle, hogy ki ő és honnan került ide. Nekhle egy szót sem értett abból, amit Ferenc József mondott, az is bőven elég volt neki, amit tett. Egy szabad arabnak halálos sértés, ha idegen érinti a fegyverét, ezért a fiú indulatosan rácsapott a császári fenség kezére. A lovardában megfagyott a levegő: mindenki a felségsértőre meredt. Az uralkodónak azonban megtetszett a merész arab kamasz. Megparancsolta, hogy a lovászfiút a kincstár költségén írassák be kadétiskolába, és neveljenek belőle magyar katonatisztet, ha már annyira heves. Hogy a kézre csapás valóban megtörtént-e, arra a szóbeli hagyományon kívül nincsen bizonyíték. Az azonban tény, hogy a fiú a Brudermann-féle expedícióval érkezett Szíriából, ott volt Ferenc József szemléjén, ösztöndíjjal végezte el a katonai iskolákat, és Fadlallah el Hedad Mihály néven magyar katonatiszt lett. Több mint 60 évet töltött Bábolnán, s parancsokként ő tette nemzetközileg ismertté, sőt, az akkori világ legjobbjává a bábolnai ménest. Magyarnak vallotta magát, de arab származását soha nem tagadta meg, s élete végéig őrizte anyanyelvét is.
1843-ban született az akkor Szíriához tartozó Libanonban. Felmenői arab nemzetiségű maronita keresztények voltak, s valószínűleg fémműves munkából éltek, a Hedad név legalábbis ezt jelenti arabul. A 19. század közepén hol drúz, hol síita vallási szélsőségesek rendeztek vérfürdőket a keresztények körében, a családnak előlük kellett Bejrútba menekülnie. Az országhatároknak amúgy sem volt nagy jelentősége, mert minden környező ország és tartomány az Oszmán Birodalom része volt. Nem tudni, Nekhle szülei hogyan haltak meg, mindenesetre kiskamaszként már árva volt. Rokonainál kellett dolgoznia, akik – több maroninta családhoz hasonlóan – selyemhernyó tenyésztésből és selyemfonál készítésből éltek. Egy nap rokonai egy karavánnal Damaszkuszba küldték, hogy a család által eladott selyemfonalak árát hozza el a szíriai kereskedőktől. Valószínűleg nem járt sikerrel, mert a szír fővárosban maradt, s az utcákon csavargott, amikor találkozott Brudermann ezredessel és expedíciójával. Megtetszettek neki a válogatott arab lovakat szállító, különös egyenruhát viselő katonák, és megkérte őket, hadd utazzon velük. A császári és királyi tisztek úgy gondolhatták, hogy az istállót sosem látott sivatagi lovakkal egy arab lovász könnyebben boldogul majd, úgyhogy igent mondtak. A hajó 1857. július 22-én kötött ki Triesztben, és néhány héttel később az arab ménes a Szíriából érkezett császári ösztöndíjas kadéttal együtt megérkezett Bábolnára.
Az arabon kívül más nyelven nem beszélő fiút Kozma Ferenc méneskari tiszt, a magyar lótenyésztés egyik apostola vette pártfogásába, s csakhamar fogadott fiának tekintette. Nekhle hamar megtanult magyarul, s maronita vallásáról áttért a római katolikus hitre. Nem sokkal később már a keresztségben kapott magyar nevén, Mihálynak vagy Misinek szólította mindenki. Eleinte akadtak gondjai a szigorú katonai fegyelemmel, de amikor 1865-ben letette tiszti esküjét, senki nem mondta volna meg róla, hogy nem egy magyar nemesember viseli az uniformist. A fiatal hadnagy Bábolnán maradt, és méneskari tisztként azt csinálta, amihez a legjobban értett: lovakat nevelt.
A bábolnai birtokot még II. József vásárolta meg egy új császári ménes számára. 1816 óta kizárólag arab lovakat tenyésztettek itt, s ehhez 10-15 évenként fajtanemesítés céljából Arábiából is beszereztek méneket. Brudermann Richárd expedíciója már a harmadik volt az alapítás óta, de az addigi legjobban összeválogatott állománynak számított. Az általa beszerzett lovak vérvonala még hosszú évtizedekig meghatározta a ménes összetételét. A siker titkának a ménes parancsnokai azt tartották, hogy sikerült sivatagi beduin törzsek gondosan tenyésztett lovait megvásárolni. Nyilvánvaló volt, hogy ha a következő beszerző úton egy helyismerettel rendelkező, arab anyanyelvű tiszt is részt vesz, akkor ismét kiváló adottságú fedezőméneket sikerül Bábolnára hozni. Ehhez azonban még hosszú éveket kellett várni: hol a pénz, hol a feljebbvalók egyetértése hiányzott. Közben Fadlallah el Hedad Mihályt főhadnaggyá léptették elő és Debrecenbe vezényelték, hogy az ottani huszárezredek számára megfelelő ménest állítson össze. A magas, jóképű katonatiszt nem nősült meg, egész életében a lovak szerelmese maradt.
Első beszerző útjára 33 éves korában indult el, ekkor még csak Konstantinápolyig kellett utaznia. Az akkoriban elhunyt Abdul Aziz szultán arab méneséből vásárolt tíz mént. Ez elegendőnek bizonyult ugyan a vérfrissítéshez, de a fiatal tiszt igazi sivatagi lovakra vágyott. Tudta, hogy ehhez nem elég Damaszkuszban és más nagyvárosokban lovakat vásárolni, el kell jutni a legeldugottabb beduin táborokba is, és ott olyan telivérekre kell ajánlatot tenni, amelyeket gazdáik nem is akarnak eladni. Bár ekkor már a debreceni méntelep parancsnoka volt, legfőbb céljának a bábolnai állomány tökéletesítését tekintette, és nem titkolt vágya volt, hogy a világ legjobb ménesét hozza létre választott hazájában. Terveit alkalma nyílt elmondania Rudolf trónörökösnek is, aki a bécsi Burg Színház előadásának szünetében fogadta az akkor már századosi rangot viselő tisztet. Talán ennek a beszélgetésnek volt köszönhető, hogy a kormány megteremtette a pénzügyi fedezetet az igazi arab lovak beszerzéséhez, és összeállt az expedíció is. Az egykori szír kisfiú 28 évvel távozása után lépett először szülőföldje partjaira. Helyismerete valóban sokat számított. Kilenc beduin lóval tértek vissza Magyarországra, köztük az O-Baján nevű fekete csődörrel, amely Bábolna első számú fedezőménje lett, s vérvonalát ma is számon tartják.
A mind nemesebb vérvonalú ménes egyre inkább felkeltette a külföldi lótenyésztők figyelmét is, s ekkoriban vált szokássá, hogy a Magyarországra érkező uralkodók és államfők Bábolnát is útjukba ejtették. Nem csoda, hogy érdemei elismeréseként Fadlallah el Hedad Mihály megkapta a Ferenc József-rendet. Szakértelmének, nyelvtudásának és helyismeretének köszönhetően újabb expedíciók során egyre jobb lovakat sikerült vásárolnia. 1899-ben már alezredesi rangot viselt, amikor őt nevezték ki Bábolna parancsnokának. Senki sem akadt fenn arab származásán, magyar és osztrák tisztek egyaránt magyarként tartották számon.
Legnagyobb szakmai sikerét a század utolsó világkiállításán aratta. Az 1900-as párizsi expó keretében rendezték meg a nemzetközi lókiállítást, ahol a világ minden részéről, több száz ménesből összesen 1717 lovat állítottak ki. Naponta több tízezer ember állt sorba, hogy a világ legszebb lovait megtekintse: Európa búcsúja volt ez egy évszázados életformától, amikor a hadviselésben, a közlekedésben és a sportban egyaránt központi szerepe volt a lovaknak. Bábolna nyolc lovat nevezett a kiállításra: négy arany és két ezüstérmet, valamint két nemzetközi bajnoki címet szerzett, s aranyérmes lett maga a ménes is. Párizsban mindenki a lókiállítás abszolút győzteséről, a bábolnai magyar ménesről, és annak szakembereiről beszélt. Fadlallah el Hedad Mihály büszkén nyilatkozhatta idehaza tapasztalatairól: ”Úgy a lóvásárlások, nemkülönben a gondos és szakszerű szaporítás és nevelés következménye, hogy Európában leggazdagabb és fajtatisztaságában nagy gondossággal őrzött arabs ménes Bábolnán van s bátran mondhatom, hogy a Keleten sem láttam olyan értékes, tiszta és gazdag tenyészanyagot, mint a bábolnai.”
Hirtelen jött népszerűségét az ezredessé előléptetett tiszt arra használta ki, hogy megvalósíthassa álmát: egy expedíció szervezését, amely az arab sivatag olyan szegletéből hoz lovakat Magyarországra, ahol európai ember még nem járt. Az ötfős csapat összesen 3600 kilométert tett meg lóháton a mai Libanon, Szíria és Irak területé 85 nap alatt, és kalandos útjukon olyan nomád arab törzsek méneseit keresték fel, amelyeknek semmilyen kapcsolata nem volt a nyugati civilizációval. Az ezredes összesen négyezer lovat szemlélt meg, ezekből választotta ki azt a tizenhármat, amelyet végül megvásárolt. A vásárlás messze nem lószépségverseny volt. Csak az eladók és Fadlallah tudták, hogy éppen a világ legjobb lovairól folyik az alku. „A nyomorúság és elcsigázottság bágyadt tekintete pislogott a lovak szemeiben. Szőrük hosszú gondozatlan, gubancos. Jobbadán tüskekórót rágcsáltak egész életükben és a rendszeres táplálkozástól elszoktak – írta később. (…) Ha avatatlan ember látta volna, az én állami lóvásárlásomat ebben a siralmas állapotban, aligha kerülöm el szigorú megrovását.”
Hogy ezeket az állatokat megtalálja, néha az életveszélyt is vállalta. A nomád törzsek által ellenőrzött területekre a magyarokat kísérő török katonák sem merték betenni a lábukat. Egymással harcban álló beduin törzseket keresett fel, s nem tudhatta, hogy az egyik oázisban megvásárolt lovat nem a következő állomáson tanyázó törzstől ragadták-e el a harcok során, amiért halál várt volna rá. Volt, hogy két napig lovagoltak a sivatagban víz nélkül, hogy aztán hasig érő iszapban keljenek át egy mocsáron keresztül, éjszakánként pedig hol homokvihart, hol fegyveres lótolvajok támadást kellett átvészelniük. Fadlallah el Hedad Mihály Bejrútban meglátogatta rokonait is. „Mindenki érezhette már azt a lelki ellágyulást, a szívnek szokatlanul meleg érzését, ami eltöltötte egész valóját, ha hosszú idő után szülőházát, hazáját látja meg” – írta meghatódottan. A magyarrá és katolikussá lett katonatiszt Libanonban maronita szertartás szerint tartotta keresztvíz alá egy ismerőse újszülött gyerekét. Útjukról végig tudósítottak a hazai lapok, hazaérkezésük után pedig országszerte ünnepelve fogadták őket. A fegyelmezett katonatiszt rövid időn belül másodszor számolhatott be elérzékenyülésről: „Hazafelé a bábolnai úton is mindenütt üdvözlők fogadak, kicsi, nagy, akik örömmosolygó arccal köszöntötték a hazatérőket. Nem tagadom: a szeretetnek ennyi jelét látva, ellágyultam. Itthon vagyok! Bábolna ismert halmai és völgyei között, ahová negyvenöt évelőtt az isteni gondviselés vezérelt.”
Az expedíció által vásárolt lovakkal hosszú időre ismét biztosítani lehetett Európa-szerte a bábolnai ménes vezető szerepét. Katonai szolgálatának ötvenedik évfordulója alkalmából a ménesparancsok a királytól megkapta a Ferenc József-rend középkeresztjét, és nagyszabású ünnepséget tartottak a tiszteletére Bábolnán. Kora közvéleménye sem vitatta el tőle a jogos dicsőséget, egy 1909-es újságcikk például így fogalmazott: „A bábolnai arabs államménes már most is egy nagy értékű nemzeti kincs, s a maga nemében egyetlen. Hogy pedig ez a középszerűségből aránylag oly gyorsan, a mostani magasnak mondható színvonalra emelkedett, az egyedül és kizárólag Fadlallah el Hedad ezredes jelenlegi ménesparancsnok érdeme, ki nemcsak szakértelemmel kezeli ménesét, de annak minden egyedét ismeri, kedvvel és szeretettel ápolja és gondozza is.”
A bábolnai ménest világszínvonalra emelő Fadlallah 1913-ban, 70 éves korában altábornagyként ment nyugdíjba, s ezzel minden bizonnyal ő volt a nyugati világ legmagasabb rangú, arab származású katonája. Visszavonulása után is Bábolnán maradt, a tiszti kastély kis kétszobás lakásában húzódott meg. Sokat segített utódjának, Dőry György ménesparancsnoknak az arab tenyészlovak kiválasztása során. Agglegény volt, de nem élt magányosan utolsó éveiben sem. Szívesen mesélt szülőföldjéről a bábolnai gyerekeknek, akik csak „Fagylaltka bácsinak” becézték a furcsa nevű öregurat. 1924-ben, 81 éves korában halt meg, az általa vásárolt arab lovak ivadékai azonban mindmáig élnek Bábolnán. Az egykori szíriai bevándorló ma is a bábolnai temetőben nyugszik, nem messze az országúttól, amelyen nemrégiben menekült honfitársai vonultak egy jobb életet keresve.
