MÉCS KÁROLY EMLÉKEZETE
Már tizenhét esztendeje! Hihetetlen, hogy rohan az Idő!
Akkor, éppen egy éve múlt, hogy – mint nyugállományba „menekült” hírlapíró, lapszerkesztő – megkezdtem kisebbik fiam borászatában Bogácson, életem nagy álmát megvalósítani, mint borértékesítő, vagy nevezzük tisztességes magyar nevén: kocsmáros ,(kinek, hogy tetszik jobban), amikor is, 2008 kora őszén, egy gyönyörű, fényes, kellemetes meleggel cirógató nap délelőttjén, megjelent pincénkben, a Csáter Apóban (dédapámnak, a pince első tulajdonosának, Hegyi Józsefnek volt ez a ragadványneve), szóval, oda hirtelen, teljesen váratlanul, mint egy „égből földre szállt Angyal”, belépett kedves feleségével egyetemben MÉCS KÁROLY művész úr.
Kocsmáros létemre egyből felismertem Őt!
S az illedelmes köszönés után (ami egyébként nálunk minden vendégnek kijár), eme, mesékből kölcsönzött kérdéssel szólítám meg a vendéget:
– Kedves Művész Úr! Hol jár itt, ahol a madár sem jár?
Ő, eme kérdést hallva, arcára diszkrét mosolyt varázsolt, s készséggel imigyen felelt:
– A szomszéd faluban, Noszvajon jártunk, Thummerer Vilmos barátomnál, s mivel itt, Bogácson még soha nem jártunk, ugyanakkor kollégám, Bitskey Tibortól sok jót hallottam a faluról és az itteni borokról, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy átruccanunk ide is. . .
Hát így kezdődött az ismerkedésem 2008 kora őszén Bogácson Mécs Károly művész úrral., akivel aztán később többször is volt szerencsém személyesen találkozni szülőfalumban, illetve telefon is beszélgetni.
+
Halálának híre megdöbbentett. „Szó bennszakadt, hang fennakad,/ Lehelet megszegik. . .” A walesi bárdok sorai abban a pillanatban rám nehezedtek, rám is vonatkoztak.
Ugyanakkor, „elmenetelének” részleteit megtudva, hogy súlyos betegségét már jó ideje kellő méltósággal, bölcs beletörődéssel, nem pörölve a Teremtőjével, nem letargiába süllyedve, nem jajveszékelve, nem kétségbeesetten viselte el, szó szerint lenyűgözött – s engemet, aki mindig felnéztem Rá – büszkévé is tett. Mert éveken át, élete legpróbatévőbb szerepét, a nagy rendezőtől reá osztott „főszerepet” úgy alakította átéléssel és nagyon emberien, ahogyan arra csupán egyedül Ő, Mécs Károly volt képes.
+
Akkor, ott a bogácsi pincénél, 2008 kora őszén, abban a szép napsütésben (amely olyan volt, mint az öregember szerelme, már nem heves, nem tüzes, hanem simogató), miközben kékfrankos rozébort kortyolgattunk, elmeséltem a Művész úrnak egy emléket, amely ott, akkor, Őt látva jutott eszembe.
Rég belém ivódott,felejthetetlen emlék volt szent igaz, hisz 45 év távlatából is bennem élt. Egy régi színházi előadás élménye!
Azt az előadást 1963. január 30-án, szerdai napon, szerda este közvetítette a Magyar Televízió akkor egyetlen csatornája Szegedről, a Szegedi Nemzeti Színházból. Én azt az előadást 16 évesen, egy Tisza névre hallgató, fekete-fehér kisképernyős televízió előtt ülve néztem Miskolcon, katartikus élményként átélve. A szegedi társulat Bródy Sándor: A tanítónő című darabját mutatta be, az akkor induló Vidéki Színházak Televíziós Fesztiválja első darabjaként.
– Művész Úr, abban a darabban a főszerepet, a fiatal tanítónőt, Földi Teri, míg az őt elcsábítani akaró ifj. Nagy szerepét pedig Ön játszotta. Mindketten kitűnően alakították a szerepüket. Emlékszik még erre a darabra, Művész Úr ?
– Hogyne emlékeznénk! – felelte szó szerint megdöbbenve és meghatódva. Lám, egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen borospincében, egy pincemunkás olyasmit idéz fel, amire álmában sem gondolt volna. Hihetetlen!
Ott, akkor, a 2008. év egy őszi délelőttjén, ezt olvastam le a Csáter Apó Pincéje előtt ülve Mécs Károly művész úr arcáról.
– Honnan emlékszik maga ilyesmire? Ráadásul ennyi év távlatából! – kérdezte később ámulatából ocsúdva.
– Nem tudom a pontos választ – feleltem. – Valami különleges titka lehetett annak a darabnak. A titok, a csoda minden bizonnyal Önből, meg Földi Teriből áradt, sugárzott. Meg persze Kátai Endréből, Mentes Józsefből, mindazokból, akik az Önök partnerei voltak.
Én azt hiszem, a művész urat ott és akkor ért ámulata volt az a „kovász”, amely megpecsételte a mi ismeretségünk tartósságát.
2003 őszén, amikor a Szegedi Nemzeti Színház fennállásának 140. évfordulóját ünnepelték, s arra Mécs Károly művész urat is meghívták, akkor nyilatkozott Ő a Szeged. hu hírportál újságírójának, felidézve a régi szegedi szerepeit. Idézet ebből az interjúból:
” A legnagyobb sikerünket Varsányi Ida rendezőnek és a főszerepet alakító Földi Terinek köszönhettük A tanítónő című Bródy darabban. . . Bogácson él egy kedves tanár, helytörténész, aki egy egyik könyvében megemlítette, hogy mekkora élmény volt számukra, hogy végignézhették. . .”
Azt már Ő mesélte el nekem személyesen, hogy 2013-ban, amikor a Magyar Művészeti Akadémia tagjai sorába választották, az akadémiai székfoglalójakor is elmondta ezt a konkrét esetet, példaként említve, hogy a televízió milyen eredményesen tud minőségi kultúrát terjeszteni, de ahhoz az kell(ene), hogy akarjon is azt terjeszteni, mert napjainkban, s már jó ideje az ilyen szándékát nem lehet észrevenni.
Akkor, ott 2008-ban, a pincénk előtt azt is elmeséltem neki, hogy 1963-ban, a Vidéki Színházak Fesztiválján a szegediek bemutatója mellett a Miskolci Nemzeti Színház darabja volt az, amelyik országosan is osztatlan elismerést kapott, az akkori országos napilapok értékítélete szerint. Az 1963. március 27-én, Show: Szent Johanna című darabja , Léner Péter rendezésében került képernyőre, méghozzá micsoda nevekkel! Sztankay István, Darvas Iván, Görbe János, Polgár Géza, Némethy Ferenc, Gáti György, Dobránszky Zoltán, Verebély Iván. Talán se előtte, se azóta nem volt ilyen rangos társulata Miskolcnak.
+
E kis kitérő után visszatérek Mécs Károly művész úrhoz, aki élete 90. esztendejében égi társulathoz szerződött át, s itt a földön újra kidőlt egy tölgyóriás. Bennem pedig ezer arca, ezer szerepe, filmek, színdarabok, előadóestek kavarognak. Baradlay Richárd, Romeó, Noszty Feri, a már említett ifj. Nagy, a 80 huszár huszártisztje, az Esős vasárnap, a Két emelet boldogság, a Fáklyaláng Görgeyje, Milton: Elveszett paradicsomjának Sátánja, a Háború és béke narrátora, a Csárdáskirálynő Kerekes Ferkója, az Egy úr Velencéből Parma grófja.
– Ő volt a nagybetűs úriember, s a Teremtő róla mintázta az igazi férfit – emlékezett rá Esztergályos Cecilia.
— Az egyik legszebben beszélő magyar színész volt -. idézte emlékét Béres Ilona.
– Tisztán, becsülettel élte életét, mert Ő ilyen volt! Emellett egy csodálatos színész, akinek. . . a szakmához szükséges lelkiereje egyszerre volt tudatos és ösztönös – nyilatkozta róla Harsányi Gábor.
-Ritka tehetséges művész volt, emberileg is egészen fantasztikus. Nem volt benne szakmai irigység, féltékenység. Jó ember volt, aki egyre ritkább ebben a szakmában. Őt tényleg mindenki szerette – emlékezett Rá Goór Nagy Mária.
Én pedig azt mondom, hogy Mécs Károly halálával nemcsak a búcsúzás pillanata jött el, hanem a köszönet pillanata is. Mert amikor búcsúzunk, egyúttal köszönetet is mondunk neki mindazért, amit Tőle kaptunk, mindazért, ami Rá emlékeztet, amit neki köszönhettünk.
Mécs Károly örömszerző volt! S az örömszerzők felejthetetlenek!
Művész Úr! Viszontlátásra, odaát! Ön már egy jobb világba jutott, ahol nincs ideát és odaát. Nincs honnan és nincs hová. Nincs tér és idő. Nincs fény és árnyék. S nincsennek kérdések sem. Mert ahová Ön megérkezett, ott már minden válasz megadatik. Mindenre.
Művész Úr! A földi élet törékeny, de a szeretet örök. S a LÉLEK is örökké él! Találkozzunk!