Van egy jó sztorid?

Azon a napon, amikor férjhez mentem, május volt, zuhogott az eső, és nem voltam benne biztos, hogy jól sikerült-e a sminkem. Pedig egy profi “make-up artist” sminkelt ki, de soknak, erőltetettnek éreztem. Csak ketten voltunk a férjemmel, meg az ő egyik legviccesebb barátja, az ő tanúja, és az én egyik legkomolyabb barátnőm, az én tanúm. A retró, budai házasságkötő teremből kilépve már elállt a zuhé, de az égen szürke felhők úsztak. Ahogy beszálltunk a kocsiba, és a közeli John Bull étterem felé fordultunk, mellettünk egymásba szaladt két autó. Mi még épp elhúztunk, hátranézve láttam, ahogy köréjük gyűlik a többi kocsi. “Remélem, senkinek nem lett baja” – futott át az agyamon, aztán rögtön utána, az egyszerű, törtfehér menyasszonyi rózsacsokromat szorongatva még az is: “Rossz ómen.”
Pár órával később, az üres gyomorra felhajtott pohár pezsgőtől bódultan (túl izgatott voltam, nem bírtam reggelizni), mámoros elégedettségben ültem a férjem mellett a kocsiban. Egy Gödöllő melletti kis kúriába mentünk pár napra. Akkor már verőfény volt, a kúria teraszán senki, csak pár kockás abroszos asztal, és egy sürgő-forgó pincér. “Én egy Cordon Bleu-t kérek, a feleségem pedig lazacot” – mélázott az étlap fölött Péter. Akkor mondta ki először, hogy a felesége vagyok. Ebéd után sétálni mentünk, egy poros, szőlőtőkék mellett futó, kacskaringós úton. Néztem előre, és láttam magam előtt az utat. A porosat, de gyönyörűt, amelyben feleség vagyok az idők végezetéig, ujjaim belekulcsolódnak a mellettem baktató férfiéba, összecsillan a jegygyűrűnk, és olyan harmónia van közöttünk, amit senki nem vehet el. Boldog voltam.
Néhány évvel később, miután véget ért a válóperes tárgyalásunk, kiléptünk a vidéki bíróság kockaépületéből. Retró volt az is, nehéz, üvegezett ajtó, előtte betonterasz, vaskorlát a bicikliknek, a lépcső fölé hajló gesztenyefa levelein átszűrődött a júniusi nap. “Elvigyelek?” – kérdezte Péter. “Nem kell, nem vagyok egyedül.” – mondtam keserűen. Valóban egy férfi várt egy utcával lejjebb, de ez nem számított. A gesztenyefa alatt álló, frissen elvált házaspár pontosan tudta, hogy nem egy másik nő vagy férfi miatt mentek szét. Néztem az akkor már volt férjem után, ahogy távolodott az autója felé, aztán én is átsétáltam a kereszteződésen. Beültem a barátom mellé. “Vége?” – kérdezte, én csak bólintottam. Kifordultunk a városból, előttem a dél-balatoni táj dimbes-dombos zöldje, és egy frissen felfestett, tekergő autóút. Bámultam ki a szélvédőn, és nem láttam magam előtt az utat. Csak a szürke valódit, de másmilyet nem. Amikor az ember elveszít valakit, akit szeret, megszűnnek az utak. Előttem az időtlen üresség, tenyeremben a csak akkor lehúzott jegygyűrű. Boldogtalan voltam.
Most 51 éves vagyok. Sok víz folyt le azóta a Dunán, sokat megértem már, de ezt a két utat a lelki szemeimmel még mindig látom magam előtt. A porosat, ami a boldog végtelenségbe vitt, és a felfestett betont, ami nem vitt sehová. Minden emberi számítás szerint jócskán az életem közepén tartok (bár ehhez a Jóistennek nyilván lesz egy-két szava), és a rám rakódott évtizedeken át megértettem egy nagyon fontos dolgot. Tulajdonképp ezt mondják a buddhisták is, de mint annyi mindent a keleti tanokból, megérteni ezt is csak akkor lehet, ha meg is érzed. A bőrödön, a zsigereidben, a gyomrodban.
Megértettem, hogy nincs út. Olyan, amit előre látsz, semmiképp. Mindaz, amit ifjú feleségként, aztán összetört, elvált asszonyként láttam, illúzió. Vízió, vágyak és csalódások kivetülése. Egyetlen út létezik: az, amely épp itt van, a talpad alatt. Az a néhány négyzetcenti a tiéd, amelyet lefedsz a cipőddel. Ezek a négyzetcentik szaporodnak, ahogy a lépteidet egymás elé rakod, és tulajdonképpen itt véget is ér minden terved, tudományod. Ettől még tarthatsz valami felé, tűzhetsz ki célokat, nézhetsz a távolba. De a valóságod csak az a két lábnyom, amivel ebben a pillanatban a földre nehezkedsz. Ezzel kell valamit kezdened, ennek a súlyát kell érezned, itt kell az arcodat belenyújtani a fénybe, vagy a zuhogó esőbe, értőn, de önmagadat őrzőn nézni a körülötted lépdelőket. A veled, vagy csak melletted sétálókat. Itt kell felfognod, hogy ki vagy, hogy minek örülsz, szereted-e a gesztenyefákat, a törtfehér rózsákat és a lazacot. Hogy szereted-e a talpalatnyi kis centimétereidet.
Ez az egyetlen út van. Ezzel gazdálkodhatsz. Kényedre, kedvedre. Egy a fontos: nem szabad rajta megállnod. Egy pillanatra sem.

teccik