Tóta W. Lopnak kézzel-lábbal, szörnyű buta a szövegük, gyomorforgató az ájtatosság, kicsit tényleg undi a fasiszta putyinizmus, de a kormányzás, az megy nekik

Nahát, nahát…

„Sok minden hiányzik a jelenlegi baloldal vezetőiből, de kettőt azért mondok: az intelligencia és az elegancia. Azt a bizonyos karizmát nem is említem, mert azt nem lehet megtanulni, de szívós munkával valamelyest lehet pótolni a felnőtté válás sorsdöntő éveinek mulasztásait.

A magamutogatás, a gyötrő szereplési vágy a ripacsokban elnyomja az önkritikát, elhiszik magukról, hogy nem őrültek, hanem zsenik. A legjobban az fáj nekik, ha nem foglalkoznak velük, csak szelíd mosollyal kikerülik őket, mint a részegeket. Az a politikai tábor, amely rögeszmésen az ellenfél szidalmazásával van elfoglalva, előbb-utóbb nevetségessé válik, szónokaik önmagukat is megalázzák minden faragatlan és mosdatlan tréfájukkal. Igazi demagógok, de szerény képességeik miatt csak a hordószónokok kategóriájában. Mindig valami vagy valaki ellen tüntetnek, mert saját gondolatuk nincsen, csak annyi, hogy így nem jó, de majd ők megmutatják, újrakezdik, lebontják a régit, sőt kedvenc, régi mondásuk szerint a történelem szemétdombjára vetik. Cseppet sem zavarja őket, hogy ők maguk kukorékolnak az általuk összehordott szemétdombon, a vak és féltékeny düh mindennel szemben, ami nem az övék, átkozódásra készteti őket. Próbálkozni lehet arculatváltással, de arcokat nem tudnak cserélni, és mindegyik arc önmagát leplezi le. A labilis személyiség torz önképe fegyelmezetlenné tesz, a bemagolt beszédek tapsra váró hatásszünetei mögött űr tátong, mert a hazugságot szeretnék igazságként eladni. Igyekeznek nem Simon Gábor egyre szaporodó bankszámláira gondolni, inkább a sajátjukra, amikor a szegényeknek azt ígérik, mindent elvesznek a „gazdagoktól”, de nem megy az erőlködés. „Kérem”, „tudják”, „éppen ezért mi”, hajtogatják, de már nincs meg a „munkásököl, vasököl” brutális egyszerűsége, hiszen ők most demokraták, akik a diktatúra ellen harcolnak, sőt a bolsevizmus ellen. Még saját közegükben is idegenként mozognak, zavart mosolyuk mögött nincs meggyőződés, ahogyan belső béke és szeretet sincs. Talán soha nem énekelték, nem is ismerik azt a szent éneket, amelyben Boldogasszony anyánkhoz fohászkodunk évszázadok óta: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.” A szégyentelenség, az istentelenség és a lélektelenség sokkal nagyobb bűn, mint az intelligencia és elegancia hiánya. Szegény magyarok, akik még bennük hisznek! Bocsássunk meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. De a szónokaik tudják.”