Szombaton tartottuk a Dusza Árpád Programozóműhely záró eseményét.
Dusza Árpád miskolci számítástechnikatanár volt, akinek szakmai pályafutásom szempontjából rendkívül sokat köszönhetek.
Hozzá jártam számtech szakkörre általános iskolás koromban a Földesbe. Segített abban is, hogy megkapjam első PC-met (a szüleim nem engedhették meg), és szüleimmel tartva a kapcsolatot mindig arra törekedett, hogy a legjobbat kaphassam szakmai fejlődésem szempontjából.
Tanár úr, aki a hazai számítástechnika oktatás ikonikus alakja volt, és a ’90-es években a legeredményesebb versenyfelkészítő tanár is volt egyben, azt vallotta, hogy akkor tanulnak a legtöbbet a diákok, ha egymástól tanulhatnak. Számtech órákat és szakköröket tartott, ahol a diákok egymással és egymás munkáival is megismerkedtek, emellett rendszeresen nyári táborokat is szervezett. Én is voltam ilyen táboron, ahol életre szóló barátságokat is kötöttem.
Tanár úr a 2000-es évek második felében nyugdíjazása után nem sokkal váratlanul elhunyt.
Az ő emlékére indítottuk 5 évvel ezelőtt mentortársaimmal és az Informatika-Számítástechnikatanárok Egyesületének támogatásával a programozóműhelyt, ahol idén 10 csapatot tudtunk vállalni a 7 mentorral. Talán ez nem tűnik nagy számnak, de ha figyelembe vesszük azt is, hogy ezek a csapatok és mentorok 5 hónapon keresztül személyesen találkozva is együtt dolgoztak a szabadidejükben, a diákok az iskolai és más elfoglaltságuk mellett, a mentorok pedig munka és gyakran család mellett, azt mondhatom, hogy ez a mai világban jelentős elkötelezettséget mutat, és ritkaság számba megy.
Szombaton volt az idei műhely záró eseménye, amit az ELTE Informatikai Karán tartottunk, ahol a diákok szüleik, nagyszüleik, testvéreik és barátaik előtt mutatták be, hogy mit alkottak csapatban az 5 hónap alatt, és megosztották azt is, mik voltak ennek az időszaknak a tapasztalatai számukra.
Büszke voltam a csapatokra, a mentorokra, hogy végig csinálták ezt az 5 hónapot. És jó érzéssel tölt el az is, hogy a szülők láthatták a saját gyermekeiket, akik kompetens szakemberekként és több esetben profi előadóként nyilvánultak meg az előadásuk során (még csak középiskolások!). Láthatták azt is, hogy mennyit dolgoztak az elmúlt időszakban, mi lett az eredménye a munkájuknak, és hogy hogy prezentálnak 100 fős „tömeg” előtt egy egyetemi pulpituson.
Hihetetlen, hogy ezt az egészet megcsináltuk, és ez lett belőle!
Sok őszinte pillanat volt, és paradox módon laza és vicces pillanatok is egyben. Úgy látszik, ez a mi „formánk”. Ez most nekem egy ajándék, köszönöm!
Hálás dolog középiskolásokkal dolgozni. Lelkesek, hisznek a jóban, a jövőben.
Ösztönöznek arra, hogy jó jó embernek lenni.