Tisztelt Szerkesztők!
Küldök egy prózát és hozzá egy fotót. Régebben, mivel nem volt kivel beszélgetnem, párbeszédet találtam ki, ebből küldök egy kis ízelítőt Jóllakottság címmel. Nagyon szomorú vagyok, mert bárhogyan is próbálom megfogalmazni, ami velem történt, melyben az egész világ benne van és fájdalmaim miatt alig tudok koncentrálni, nincs segítségem és olyan válaszokat kapok, hogy kesze-kusza. A többi mind időhúzása a szereplőknek.
Kohut Katalin: A jóllakottság
– Béééla! Most hallottam, hogy meghalt Erzsike!
– Melyik Erzsike?
– Aki éhezett egész életében, elmeséltem neked…
– Már emlékszem, bemutattad nekem, majdnem egy mázsa volt.
– Mondta is neki minden orvos, hogy fogyjon le, mert attól van minden betegsége. Nem értették, hogy egész életében éhezett, ez vezetett el a cukorbetegség kialakulásához.
– Aki éhezik, az sovány…
– Nem igaz, Bélám! Mikor Erzsike leesett a lábáról a kórházban, háromszor is egymást követően, nem tudott többé munkába állni. Hiába kérte a kivizsgálását a vele történteknek, csak fenyegetést kapott. Havi tízezer forintot kapott, hozzá ötven százalék rokkantságit papíron. Nem tellett neki semmire, a lakás rezsijét a lánya fizette, s napi egyszer ebédet adott neki. Erzsike még nagyon fiatal volt, nem ez a sors járt volna neki. Kenyér és tej volt az összes ennivalója, meg néha egy vaj. Alig várta az ebédet, mohón evett meg mindent, aztán kellemesen álomba szenderült. Olyan, mintha inzulint adott volna be magának, hogy bekómázzon, mert akkor feledi az életet, azt a kétféle éhséget, melynek egy embert életben kellene tartania.
– A szeretetlenségre gondolsz, drága Vilma?
– Igen! Soha nem szerette senki, bár mindenkinek a kedvében járt és mindenkinek örömet szerzett. Azt hitte ezért, hogy neki az a dolga, hogy minden tehetségével szolgálja az őt körülvevőket.
– Sokan gondoltak szívesen rá elmondásuk szerint…
– Igen, harminc, negyven év múlva. Nem akkor kell szeretni valakit, amikor mások felidézik az emlékét!
– Igazad van, drága Vilma, egy ember szükségletei közé tartozik nemcsak a szeretet, tisztelet, figyelmesség másoktól, éppen olyan mértékben, ahogyan ő adja át nekik, hanem a fizikai teste jóltartása, táplálása is egészséges élelmiszerekkel.
– Mielőtt cukros lett, már havi húszezer forint körül kapott, s időnként főzött grenadírmarsot, vagy grízes kockát, vagy hasonló olcsó élelmiszert. Már megvett hetente egy rúd baromfi parizert, s néha boldogan mondta, hogy gyümölcsöt vásárolt.
– Tehát szerinted, Vilma az olcsó, hizlaló és egészségtelen élelmiszer vezetett az elhízáshoz, a cukorbetegség kialakulásához?
– Így van, az állandó éhség. Tudjuk jól, hogy aki éhezik, állandóan attól fél, hogy az a kicsi is elfogy, amit néha megvásárol. Az éhség nagy úr! Ilyenkor a jótanácsok a legmegalázóbbak, nem is tudják a jólétben élők, mennyi szenvedést és mérget okoznak vele a nélkülözőknek.
– Ismerősök a segítségre sietők, meg a fanatikusok. Igét kellett volna ennie élelmiszer helyett, szeretetet adnia talán utolsó leheletéig. Így is sokáig bírta a mások segítését, mely egyedül táplálta gyenge lelkét.
– Már halála előtt ellenkezett vele a másokról való gondoskodás, mintha becsukta volna a füleit és a szemeit. Tette ezt azért, mert másképp nézte az embereket. Már csak annak segített, aki megérdemelte. Neki még a saját anyja is kölcsön adott száz forintot egyszer, amikor munkanélkülire küldték és éhezett gyerekeivel. Nem volt soha kire számítania, mert mindenkije meghalt. Azt hitték a megyében, amelyik ilyen helyzetbe juttatta, hogy az emberek fényből és levegőből élnek. Még akkor is adta a tanácsait a munkanélkülieket biztatva életük folytatására nemesen és emberin, tartásukat megtartva, mert mindig magából indult ki.
– Úgy tűnik, mintha az lett volna a sorsa, hogy együtt szenvedjen a többiekkel.
– Pontosan így volt, szolidaritásban kellett lennie velük.
– Legalább nem cipeli többé a fájdalmat, melyet mások soha nem értettek meg és akik tudtak róla, dicsekedtek azzal, hogyan dőzsölnek.
– Egyszer azt írta az egyik művében, hogy nagy bűn egyetlen ember nyomorba döntése is. Már régen segítségért kiált az egész emberiség. Okosan megfogalmazták ezt, hogy minden hiába, sehonnan sem jön felelet.
– Drága Vilma, pedig az ember igazából soha nem vehet a szájához egyetlen falatot sem úgy, hogy ne gondoljon azokra, akiknek köszönheti az étkét. Vagy soha nem ünnepelhet nyugodtan, míg egyetlen ember könnyezik.
– Igen, a vérző szívűeket csak szeretettel lehet gyógyítani…
– De azoknak, akik végig éhezték az életüket, az egyetlen lehetőségük az éhség csillapítására az egészséges élelmiszer, amire soha nem tellett, amivel diétázni is lehet.
– Így van, Bélám, könnyű azt mondani, hogy diétázzon valaki, amikor nincsen rá pénze, s ráadásul sokaknak kellene fizetniük…
– Már mindegy, drága Vilma. Az egykori tehetség értéktelen testként a föld mélyébe került. Többé nem korog a gyomra és nem fáj a szíve. Senki sem értheti meg az igazi éhezőket. A jóllakottak tanácsai nem sértik érzékenységüket.
– Tudod, Bélám, az emberekkel nem szoktak jótékonykodni, mert megalázó. Talán ezt mindenki tudta, vagy érezte, eszükbe sem jutott, hogy megsegítsék.
– Tudom, Vilma, de kinek is kellett volna visszaadnia, amit elvettek tőle?
2016. február 1.
