A rendőrség a csontomig lerágja a húsomat… Ezek mennek a Facsén

Eljött az idő. Az én időm. Hogy utoljára ébredjek hivatásosként. 23 év után. Ezért szeretnék pár gondolatot megosztani. (Nem lesz rövid )

Én nem úgy születtem, hogy óvodásként tudtam, rendőr leszek. 18 éves koromig eszembe sem jutott. Mégis hogy? Utolsó évesként a közgazdasági szakközépben tudtam, ezt biztosan nem akarom csinálni. A legjobb barátnőm bátyja akkor első éves volt a Budapesti Rendőr Szakközépiskolában (azóta már nem rendőr). Próbáljuk meg! Mi bajunk lehet? Tudatosan készültünk a felvételire. Mert akkor még 10x-es (!!!) volt a túljelentkezés. Futottunk, tesi tanárral edzettünk, úsztunk, stb. Nekem sikerült. A barátnőmnek nem. Akkor emiatt majdnem hagytam az egész rendőrösdit. Azt gondoltam, egyedül nem olyan buli De most már örülök, hogy nem így tettem!

1998. szeptember 1-jén léptem át a budapesti suli kapuját. Egyedül. Vidékről. Tele mindennel a fejemben. Aztán fantasztikus 2 év vette kezdetét a nagy városban. Fantasztikus szakasz volt a miénk. (7-es szakasz 1998-2000.)

Imádtam minden percét! Imádtam Csévharasztot, a tömegoszlatást, a gyilkos tesi órákat, a kiképzést, mindent. És még rajparancsnok is lett belőlem, a sok fiú között

1999. májusában léptem át a Paksi Rendőrkapitányság küszöbét. Majd most, 2021. augusztus 31-én utoljára…

Megjártam a ranglétrát. Semmit nem kaptam a rendőrségtől a két szép szememért. Sőt! A nagy szám miatt, legtöbbször semmit. De nem baj ez. Nem érhet az a vád, hogy azért kerültem ide, vagy oda, mert valakinek a valakije voltam

Járőrként kezdtem. Szerettem az utcán. Ma már biztosan nem szeretnék… Majd a klasszikus ügyeletesi rendszerben ÜTI-h. voltam. Aztán ÜTI (ezt imádtam a legjobban). Majd bűnmegelőzési előadó. Közlekedési vizsgáló. És most bűnügyi vizsgálóként, a számomra legszebb rendfokozatban teszem le a fegyvert, századosként. A tiszti rendfokozatot is a Rendőrtiszti Főiskolán szereztem. Levelezőn, közben dolgozva…a 8 hónapos kislányom mellett. De ez mind az én döntésem volt.

2016-ban jöttem vissza második kislányom születése után. Ha akkor bárki azt mondja, hogy én leszerelek, tuti kiröhögtem volna. És láss csodát! Nem 5 év telt el…Csak 3. Tekintve, hogy a döntésem 2019. decemberében megszületett.

Hozzáteszem: a munkát a mai napig szeretem. Azt mondanám magamról: rendőrnek születtem, és tovább is tanultam És valahol a lelkem mélyén egy picit mindig is rendőr maradok. Azt is mindig hangsúlyoztam, hogy a Paksi Rendőrkapitányságon sosem volt vezetői, vagy személyi probléma. Most sincs! A bejelentésemet követően is a lehető legkorrektebb hozzáállást kaptam. Nem akarok rózsaszín álmot festeni. Persze. Itt is voltak gondok az évek alatt. De sem nem személyi, se nem munkával kapcsolatos problémának nincs köze a leszerelésemhez. És pontosan ezért nehéz valahol. Én nem olyan munkahelyre jártam be minden nap, hogy utálom a munkám, vagy a munkatársaimat. Sőt! Mondhatom, hogy jó csapatba jártam be.

De a rendszer…a hozzánk állás…a rendőri hivatás ellehetetlenítése…a meg nem becsülés (minden téren!)…hogy annyit nem számítunk a rendszerben, mint a legócskább szék az irodában…hogy semmi pluszt nem kapunk évek óta, de a terhek folyamatosan nőnek…a statisztika szemlélet…hogy úgy éreztem, hogy a rendőrség a csontomig lerágja a húsomat, és ezért cserébe vajmi keveset ad vissza…és még hosszan sorolhatnám a problémákat. Rendszer szintű probléma van a cégnél. Akármit is mondanak magasabb szinteken. Kevesen vagyunk…egyre kevesebben…a terhek pedig nőnek!

Csak egy összehasonlítás – ami szerintem sok mindent elmond. 1998-ban 10x-es túljelentkezéssel tényleg egy kimagasló sikerélmény volt felvételt nyerni rendőrnek. Manapság lepkehálóval kell fogdosni az embereket – lassan elég lesz ha valakinek van két lába, és két karja…Én 2 teljes évet tanultam azért, hogy (törzs)őrmesterként teljes értékű rendőrként munkába állhassak. Manapság néhány hónap után, irány az utca. Felmerül bennem a kérdés. Én vagyok csökkent képességű, hogy sokkal több időbe telt eljutnom oda, ahova most pár hónap elég? Sokkal magasabbak voltak akkor az elvárások. Most már nem lehet válogatni a jelentkezők között, mert annyi jelentkező sincs, amennyi üres státusz…

Aki benne van a rendszerben pontosan tudja, hogy miről beszélek. A civil szférában pedig megy a „parasztvakítás”. Hát jó. Legyen!

Kevés dolgot sajnálok a rendőrséggel kapcsolatban. De nagyon sajnálom azokat a kollégáimat, akik még (!) maradnak!

Nagyon sok jót kaptam. Ha nem így lett volna, nem maradok 23 évig. És nem véletlen az, hogy nem csak az alacsonyabb fizetésű hivatásosok távoznak. Mert az abszolút jogos! De mikor nem (csak) a pénz motivál…akkor el kell gondolkodni, hogy miért is mennek el az emberek…

Nagyon röviden.

Sok mindent köszönhetek a rendőrségnek. Semmit nem sajnálok – csak azt, amivé vált ez a szép hivatás. A jelenlegi életemnek több, mint a felét a cégnél töltöttem…

És most meg kell tanulnom civil fejjel gondolkodni…civilként ébredni, és élni…de menni fog…hiszen én hoztam meg ezt a döntést

A maradóknak sok erőt és kitartást kívánok! Szükségetek van/lesz rá!

Tibai-Doór Tímea (ex r. szds.)

(A kép az utolsó augusztusi éjszakai szolgálatomban készült.)”