Négyéves volt, amikor az édesapja Németországba került. Marozsán János négyszeres válogatott, bajnok volt a Honvéddal, Siófokon lehúzott 130 meccset a hazai élvonalban, 1996-ban Saarbrückenbe igazolt. Akkor ennek a klubváltásnak nem volt visszhangja otthon, önnek viszont a legjobban jött, hiszen nagyon jó közegben nevelkedhetett. Nehéz volt az eleje gyerekként?
Egy gyereknek sokkal könnyebb, mert én már ott jártam oviba, gyorsan megtanultam a nyelvet. Gyorsan összebarátkoztam a gyerekekkel, ahol a labda pattogott, ott voltam. A szüleimnek volt nehezebb, nekik egy új élet kezdődött, minden kicserélődött, miközben folyamatosan gondoskodtak arról, hogy nekünk Dáviddal a legjobb legyen, meglegyen mindenünk.
Édesanyja nem óvta a futballtól?
Dehogynem. Mindent megtett az elején, hogy eltereljen a labdától. Zongorázni tanultam, táncra is beíratott. Élveztem is, de aztán alig vártam, hogy a bátyámmal mehessek futballozni. Ha örömet akartak szerezni, akkor labdát is kaptam.
image (1)
Voltak babáim, lány vagyok, de amikor a labda pattogott és az utcában a bátyámmal együtt mozoghattam, az volt a legjobb. Amikor az első burbachi meccsemen gólokat lőttem, azt hiszem, anyu onnantól kezdve fel is adta, és mindenben segített. Utólag visszagondolva nagy szerencse, hogy ebben a nem túl nagy, 14 ezres városban volt egy viszonylag jó női csapat, és onnan igazoltam át a Saarbrückenhez.
Ha nincs női foci, lehet, másképp alakul minden. Anyunak persze nem lehetett könnyű, mert egyszer már apuval végigment azon, mit jelent a futball, hogy a hétvégék nem olyanok, mint egy másik családban. Most pedig, miattam, még egyszer ez az út várt rá.
https://index.hu/sport/futball/2017/01/28/marozsan_dzsenifer_interju_lyon/
