Miért jó futni? Aki válaszol: ByeAlex. Egyébként is egy zsörtölődő alak voltam…

Következzenek ByeAlex

gondolatai a futással kapcsolatban.

2013 márciusában megnyertem a DAL c. műsort. Felfordult az életem. Rám szállt a sajtó, az emberek. Mindenki rólam beszélt, meg a dalomról. Mindenki annyira ismert, vagy ismerni vélt, hogy a szájára vette még a családom nevét is, hasábokon fejtegették a magánéletemet, úgy, hogy nem beszéltem róla, és engedélyt sem adtam rá, hogy egyáltalán bárki beszélhessen róla. „Közszereplő lettél, vállald a következményeit!” – mondta a sok okos kommenthuszár.
Ennyi? Ennyi lenne? A kiadóm nevezett egy dalversenyre, amit aztán megnyertem. És ettől máris közszereplő leszek? Celebnek neveztek; azóta is. Lecelebeznek. Rettentően zavart. Még néha ma is. Én nem a seggemet rázni mentem be a ValóVilágba. Nem szexszel kérkedtem holmi ÉdenHotelben. Nem tártam ki az életemet, meg a magánügyeimet nyomorult tévés reality műsorokban. Én csak írtam egy dalt, és az akkori kiadóm arra kért, hogy mutassam meg.
„Megváltozott az életed?” Ezeket kérdezgette tőlem egy rakás – magát újságírónak nevező – firkász, napjában harminckétszer. Nekem meg azon járt közben a fejem, hogy ha már valaki fizet azért, hogy rólam, a senki fiáról cikket írjanak, rólam, arról a srácról, akire épp mindenki kíváncsi; akkor esetleg nincs egy izgalmasabb kérdésük? Persze, hogy megváltozott b*zdmeg, tegnap még BKVztam a melóba, ma meg Sebestyén Balázs vallat az ország leghallgatottabb rádióműsorában!
No, csak azért vagyok ilyen ingerült kedves barátaim, hogy érzékeltetni próbáljam: teljesen elgurult a gyógyszerem azokban az időszakokban. Egyébként is egy zsörtölődő alak voltam, nem kellett nekem még az is, hogy ország-világ az én ügyeimet firtassa. Utáltam az egészet.
De mivel jómagam harcos jellem vagyok, ezért nem futamodtam meg a feladattól – hiszem, hogy sok mai előadó megtette volna -, elmentem az Euvíziós versenyre (amit akkor láttam életemben először, mivel sosem érdekelt), és tizedik lettem a negyven ország jelöltjei közül. Az elég jó. Hazajöttem, mocskoltak tovább, én meg lassan-lassan pszichikailag és mentálisan is elfáradtam tőle.
Az egyetemen nagyon figyeltem a testemre, rengeteget edzettem. Heti ötször az edzőteremben voltam. Lehettél te bármilyen nagy vagy izmos, ha nem volt kockás a hasad, számomra csak edzegettél, de nem tettél meg mindent azért, hogy formába hozd a testedet. Így gondolkodtam huszonévesen. Ugyan nagy nem voltam, de megfelelően szálkás, és csinos igen. Nekem ez volt a lényeg.
Nem éltem jó anyagi körülmények között, így amikor az egyetem és az ösztöndíjam elszállt – nagyon jól tanultam ugyanis -, szép lassan le kellett adnom az edzéseket, hiszen egy rosszul fizető állás nem ad pénzt edzőtermek fizetésére. Otthon próbálkoztam, de az otthoni edzés a legtöbb esetben annyit ér, mint kalahári sivatagban a porszívózás. Valami hasonlót. Az otthoni edzéseket én mindig csak kiegészítésnek, vagy szinten tartásnak alkalmaztam (ma is!), de sosem a vezéredzéseket tartottam a lakásban. Megfelelő eszközök híján pedig nem is nagyon lehet.
Lassan elvesztettem a fittségemet és elkezdtem utálni magam. Közben mentek a napok, ment a meló, meg a szürke miskolci létszféra. Egy idő után a fővárosban találtam melót, és újrakezdtem az edzést, amit aztán, a DAL miatt gyorsan abba is kellett hagynom, mert enni nem volt időm, nemhogy edzeni.
A DAL lecsengése után, 2014 tavaszán, ismét edzeni kezdtem. Tömeget növeltem, 110 kilóval is nyomtam már fekve, és nagyjából 86 kg voltam akkoriban. Mégsem úgy néztem ki, ahogy szerettem volna. Nem azt a fizikumot, és nem azt az állóképességet kaptam, amit elképzeltem magamnak. Szép lett a karom, a vállam, de a hasam nem volt kockás, nem látszottak az izmaimban futkosó erek; ezért úgy éreztem, hogy egy nagy vizes tahó vagyok, aki valamit nagyon rosszul csinál. Edzettem Pesten, edzettem Debrecenben is. Felváltva. Debrecenben megismertem egy srácot, Keresztesi Petit. Ránézésre se nem edző, se nem testépítő. Mégis, érdeklődve figyeltem az edzéseit. Robbanékony volt, erős, és mindig vidám.
Közben megjelent az első regényem. Éreztem, hogy sötét vagyok. Még a sport ellenére is sötét és depresszív. Ez kiolvasható a regényemből is. Tudtam, hogy szükségem van erre a sötét mélabúra ahhoz, hogy alkotni tudjak, de tisztában voltam azzal, hogy ha nem tartom egyensúlyban ezt a sötétséget, a mélyemen szunnyadó világossággal, akkor végem van: megetetem magam a bennem terjeszkedő keserűséggel.
Maga a magyar környezet is teljesen az agyamra ment. A sok siránkozó internetes okostojás, akiknek semmi sem jó. Akik jobban értenek a zenéhez, a filmekhez, a művészethez, a közügyek gyakorlásához, a joghoz, a rendőrség feladataihoz, meg a politikához, mint éppenséggel pont azok, akiknek a feladatuk jól művelni ezeket az ügyeket. Persze, mindenkinek lehet véleménye. De kicsit sok volt már nekem mások véleményéből főleg úgy, hogy rólam szóltak, és köszönő viszonyban sem álltak a valósággal. Pörögtem mindenen. Ha ezt csinálom, mi lesz? Ha amazt, mit fognak gondolni?
Világ életemben magasról tettem rá, mit gondolnak rólam. Mégis, elkezdtem érezni, hogy a külvilág egyre inkább feltöri a privát szférámat, beleopózik az agyamba, beköltözik az álmaimba.
Jó időben találtam rá a futásra. Peti barátom látta, hogy minden edzést negyvenperces sétával vezetek le. Kérdezte, miért nem futok? Feleltem, hogy szoktam azt is, de nem rendszeresen; meg utálok is futni, az hülyeség.
Aztán, úgy alakult, hogy a tanácsára elsőként, csak sprinteket futottam. Rájöttem, hogy képes vagyok egy kilométert lefutni hat perc alatt. Ez tetszett. Pedig, a barátnőm felvilágosított róla (tizenhárom évig sportszerűen triatlonozott), hogy az még gyík, az semmi. Semmi? Ha semmi, akkor tudok jobbat is.
Elkezdtem futni. Először csak teremben, futópadon. Én gumilapnak nevezem. Egyre csak tornáztam fölfelé a számokat. Minden alkalommal nyolc kilométert futottam le az edzéseim végén. Az edzések elején pedig bedurrantottam egy egy kilométeres gyilokkal. Sprint. Ahogy bírtam. Lehetőleg (az első időszakokban) 4-5 percek alatt. Egy átlagos embernek ez már megterhelő még lapon is, pedig annak semmi köze a természetben futáshoz, mert az az igazi futás. Odabenn, csak gyakorlod a futást.
Amikor már azt láttam, hogy biztonságosan tartom az 5:30-as ezreket (5-8 km-ek alatt), akkor kimentem terepre és… BUMM: csalódás. Simán egy perceket estem. Elvesztettem a légzésemet, a begyakorolt tempómat. Zavartak az emberek, zavart az időjárás. Ha eset,t zavart. Ha fújt a szél, zavart. De minden nap újra lementem. Közben azt vettem észre, hogy egy kis misszió kezd kialakulni a fejemben a futásról. Elkezdtem a futásra gondolni minden időpillanatban. Minden egyes tevékenységemet úgy kezdtem látni, hogy a futás előtti, és a futás utáni tevékenységek. Minden egyes edzést vártam, vártam, hogy legyőzöm-e magam, vagy elbukom. És én bukni nem szeretek, én nyerni szeretek. Mindig is nyerni szerettem.
Több hónapos edzőtermi készülődés után, kimentem a szabadba. És szerelmes lettem. Szerelmes a fákba, a fűbe, a madarakba. A város zajaiba, a levegőbe. A reggelente sportoló emberekbe… és lassan magamat is kezdtem újra megszeretni.
Az ezreimet felhúztam 5:30-asokra, majd 5:15-ösökre. Aztán elkezdtem belefutni az 5:08-akba, a full 5:00-ba, és a 4:50-ekbe, meg a 4:42-be.
A legjobb 5k-m jelenleg a 24: 40. Ebben a hónapban szeretnék rajta legalább 10 másodpercet javítani. Jövőre ugyanezt a számot már 21 percben akarom leírni.
Rövid idő alatt jutottam el a magam kis eredményeire, de ezerszer büszkébb vagyok rá, mint amikor kinyomtam a 110 kilogrammot először, majd másodszor, vagy harmadszor… Pedig, magamhoz képest, az is nagy eredmény volt. Sőt, büszkébb vagyok rá, mint arra, hogy anno megnyertem a DAL-t!
A tested egy robot. Az agyad az, aki megszabja a határokat. Már kezdtem is elfelejteni, hogy anno hogyan tudtam játszani a testemmel. Az egyetemen edzettem 82 kilósan, és 59 kilósan is. Tudni akartam, hogy milyen könnyen tudok fogyni vagy hízni. Mióta Byealexként ismernek, voltam 72, 80, 86 kg is. Most 69 körül vagyok, és az eddigi legjobb formámat élem. De a kockahas nem azért jó, mert szép. Régen ezt gondoltam. Azért jó, mert erős, mert megdolgozol érte keményen!
Én náci vagyok a testemmel, ha valamit akarok tőle; de egy tündérként adakozom neki, ha megkaptam, amit kértem. Tudom magamat imádni. És magadat imádni erény, mert ebben a világban, ahol egy csomó hülyével vagyunk körülvéve, akik el akarják tőlünk venni a becsületünket, az önbizalmunkat, nagyon nehéz.
A futás megtanít szeretni magad, fegyelmet, és erőt visz a napjaidba. Megtanít arra is, hogy mások eredményeit is jobban tiszteld, sőt, hogy vedd észre egyáltalán!
A futás izgalom, hatalom, küzdelem. De megéri.
Amikor lemegyek futni, semmi másra nem gondolok, csak a futásra. A tempóra, a légzésre, a ritmusomra, ahogy futok, és ahogy futnom kell. Semmi más nem jut eszembe. Számolok, ritmusokat veszek fel a légzésemmel, és szabályozom a sebességemet. Nem érdekel semmi más, mert szállok, meditálok közben. VÉGRE. Végre nem arra gondolok, hogy mi lesz jövőre, hogy szeretni fogják-e az új dalaim, hogy a rádiók játszanak-e majd, hogy a közönség mellettem áll-e tíz év múlva is; hanem egyszerűen csak futok. Magamért. Elementárisan, emberien, dinamikusan. Közben, jönnek szemben velem, szintén futók. Biccentünk egymásnak, és tudjuk, hogy mi egy közösség tagjai vagyunk, tudunk valamit, amit mások még nem, de nem titkoljuk el, mert arra biztatunk, hogy gyere le te is futni. Dobd el a szemetet, a csipszet, a kólát, meg a selejt ételeket. Figyelj magadra, építsd a robotodat, mert nem mindegy, milyen olajjal kenegeted, és az sem, hogy milyen sebességen futtatod. Ne legyél lusta.
Elvesztettem az apámat. 53 éves volt. Az semmi. Az egy fél élet. Keményen dohányzott, borzalmasan evett. Szívinfarktus. Vége.
Én nem dohányzom, nem drogozom, és nem és iszom alkoholt. (Ez utóbbit igen ritkán, évente 1-2x, mértékkel.) Én futok. Én halat eszem. Én zabból készítem a saját palacsintámat. Nálam mindig van egy banán, egy kis tonhal, meg néhány szem mandula.
„Persze, de a jó fizikum drága!” Mondod te! De legyünk nagyon őszinték. A futás nem squash. Ez nem egy elit sport. Igazából egy jó cipőre van szükséged, de arra nagyon! A cipőt gondosan kell kiválasztanod. Oké. Ne menj be a Westendbe cipőért, mert lehet leég a hajad az áraktól. Nem ciki, ha nincs rá pénzed. Fogd magad és menj el az ország outleteibe. Én is vettem már cipőt akciósan. SŐT, kifejezetten szeretem az akciós termékeket. Hát hülye vagyok én, hogy kihagyjam? Van gyönyörű Nike Free Run 5.0-ám 12 ezer Ft.-ért. Rengeteg embernek ez egy havi telefonszámla, de legalábbis eltapsol hülyeségekre is ennyit havonta.
Nem kell sok pénzt beruházni arra, hogy jól érezd magad futás közben, és még jól is fogsz kinézni, ha elindulsz. Ez miért fontos? Azért, mert nagyon sokakat zavar (engem is zavart), ha mások nézik, miközben sportol. De ha megveszed magadnak a kedvenc cuccaid, akkor azt fogod érezni, hogy jól festesz, azért bámulnak, mert jók a cuccaid; ez pedig önbizalmat fog adni a hajráidhoz. Ami viszont, még ennél is fontosabb, az az, hogy csökkented a sérülések lehetőségét. Futáshoz ne vegyél fel a lábadról lerohadt cipőt! Eleve már eldobtad egyszer. Továbbá, anno sem azért vetted, mert futni akartál benne – max a busz után, de az más ügy. Tiszteld meg magad, ha futni indulsz, tiszteld meg a tested. Ez nem sí. Ez nem vitorlázás. Nem fogsz éhezni, csak mert beruházol egy jobb cipőre, egy nadrágra, és esetleg – mondom esetleg – egy felsőre. Mert a futónadrág cicanadrág uraim! Ez van! Egy szürke H and M-mes melegítőben nagyon menő leszel, ha leviszed sétálni a kis bodrit, és közben írsz iMessage-n a csajodnak, de futás közben egy alkalmatlan macinaci lesz rajtad, ami lifeg, lassít, és úgy beleizzadsz, hogy a hazafelé úton (mondjuk télen), prosztata gyulladást kapsz. (A lányok nem tudom mit kapnak; felfáznak?)
És ott a kaja. Óriási nagy mítoszok vannak körülötte. Pedig, ha futsz, több bűnözést is engedhetsz magadnak. A futás felpörget, pár hónap alatt kicseréli a testedet. Én sokkal többet vagyok éhes, mióta futok, és többször is lehetek engedékeny, mióta futok.
Mit egyél? Reggelire futás előtt ne egyél sokat. Mi szoktunk magunknak sütni palacsintát. Van benne zabliszt, tönkölypehely, egy kis mandula, tojás, tej. A mértékét magad szabod meg. Ha egy tojással és egy deci tejjel vegyíted az adagot, nagyjából 5 db palacsintát kapsz. Én futás előtt megeszem ezt a könnyű szénhidrátot. Hidd el, könnyű és egészséges. Néha megkenem őket egy kis nutellával is; mert ugye futni indulok. Körülbelül negyven perc után érzem, hogy jól vagyok, és indulhatok. Futás után, én sosem eszem azonnal. Olyan húsz percig nem. Csak iszom. Vizet. Aztán eszem egy banánt, megeszem vagy 30 dkg sonkát, és 10 dkg light(!) sajtot, majd zuhany. Zuhany után még van, hogy bedobok egy doboz tonhalat. Ebédre sokszor sushit eszem, de sok ember utálja, vagy nem akar erre költeni. Mindig legyen otthon csirkemell, akkor jó vagy! Süss vagy 20 dekát ebédre, és kevert salátával (azon semmi, csak só), edd meg. Én uzsonnára sós kukoricapelyhet szoktam enni tejjel, meg tönkölypehellyel. Lehet, hogy ez egyeseknek nem jön be, mert félnek, hogy hízlal; én még nem híztam tőle intenzív edzés mellett. A vacsora sokszor változik. Van, hogy lesütök tepsiben vagy 30 dkg prémium sonkát, amibe tonhalaprólékot és néha sajtot is göngyölök. (Lehet benne darált csirkemell fűszerezve!) Ezt benyomom. Kb 18:00 körül. Utána már nem nagyon eszem. Én így álltam be. Ha koncert van se eszem. Ha nagyon éhes vagyok, akkor csirkehús sütve. Vészhelyzetben egy banán. Leginkább magad fogsz rájönni arra, hogy mire reagál jól a tested. Én elengedtem például a fehérjebevitel számolgatását. Jobban is érzem magam, és sosem érzem azt, hogy a beleim felrobbannak a napi 140-160 g fehérjefeleslegtől. Ráadásul, pénztárcát kímél, haha!
A futás nehéz barátaim. Mert csak te vagy. Magadért veszed fel a cipőd, magadért mész le, magadért tapasztalsz, és csakis magadért futsz mondjuk 5-10 kilométert. De minden ezres után azt fogod érezni, hogy ma tettél valamit. De olyan igazi valamit. Nem a GDP-hez raktál hozzá, nem adtál jó tippet a szomszédnak, és nem is tettél a jó lóra a tőzsdén. Mégis, valami hihetetlenül emberit műveltél. Futottál az életedért. Mert csodálatos vagy.

https://www.runnersworld.hu/miert-jo-futni-aki-valaszol-byealex-51587?utm_content=bufferd81d8&utm_medium=social&utm_source=facebook.com&utm_campaign=rw_facebook&fbclid=IwAR2s1FUdhqbybxtHWaL45x3RGtWC_VqxchvXoQkPCvCFSVq4_UIW0fjFQlY