A tetemvári pincék
a város szívében, de gondosan megbújva „lapulnak” Miskolc egyik szegénynegyedében. A városrész elnevezése onnan ered, hogy valamikor a 17. században az egyik pestisjárvány idején, a miskolci temetők kicsinek bizonyultak, ezért a városon kívül lévő dombon hantolták el a tetemeket, tömegsírban. Először Csontvár, majd Tetemvár lett a domb neve, melyet a népnyelv máig megőrzött és a mai napig hivatalosan is ezt használjuk.
A tetemvári pincesor a múlt században
Először 1632-ben és 1657-ben találunk utalást az itteni pincékre. 1676-ban is valószínűleg a Tetemvárra utalnak:
,,A város falain avagy árkán kívül lévő pincék.”
Az 1702-es Kötelkönyv még nem említi őket, valószínűleg a bábonyibérci társaikkal lettek egy „kalap alá” véve. A bábonyibérciek régebbiek lehetnek a tetemváriaknál. A Tetemváron a feltételezések szerint már a 16. századtól vájhattak üregeket.
1725-ben viszont már konkrétan a tetemvári pincéket írják össze.
1740-ben 33 tulajdonos fizet taxát, 1744-ben 30 pincéről szól a feljegyzés.
A 18. században kezdtek el gombamódra szaporodni az itteni borházak.
Az 1771-es összeírásnál már szépen három sorban rendeződtek:
- http://index.hu/assets/images/bullet.gif”); background-position: 0px 11px; background-repeat: no-repeat; line-height:
Folyamatosan nő a számuk és egyre többjük házzal is rendelkezik. Az 1767-es kamarai adólajstrom 26 Tetemváron élő családot vett számba. 1783-ban már a görög katolikus püspöknek is van itteni pincéje.
Természetesen az első ingatlan egy kocsma volt Tetemvár területén is, 1714-ben már bizonyosan üzemelt. Pipis Mihály és felesége bérelte.
,,Szentpéteri kapu kívül lévő kocsmának”
ismerték a helyiek. 1755-ben a város tulajdonában volt a
,,kőböl vágott pince, kőházzal együtt.”
Egy „lelet” a tetemvári pincékből
1784-ben pedig már a diósgyőri uradalom tulajdonában találjuk. Az uradalom kocsmáján kívül persze a pincéjéből sok tulajdonos akart hasznot húzni, megjelentek a zugitalmérések, az úgynevezett „kurtakocsmák”. Nem csak a tetemvári pincéknél volt jellemző ez, hanem a város többi pincesorán, sőt a belvárosban is. Ezeket a kurtakocsmákat 1792-ben írják össze, persze a pontos helyüket többnyire jótékony homály fedi.
A 18. századtól Miskolcon készült aszút is tároltak a pincékben.
1817-ben már 318 pincét írnak itt össze.
1822-ből találunk feljegyzést arról, hogy egy gátlástalanul üzemelő zugitalmérést panaszolnak be a tulajdonosok.
,,Fazekas Mihály borházában éjjel-nappal szüntelen butteliázással és más egyebekkel manipulálnak, a kandallóban mindig ég a tűz, a munkások dohányoznak. A borház csepegése alá vizelve járván.”
A pincék mellé épített borházak nem is házak, inkább kajibák. Falusias szegény negyedre hajazott Tetemvár pincesora. Szorosan egymás mellett, az építmények legtöbbje a pincéjéből kivájt föld és zuzalékanyagból lett építve. Egyébként kőből faragott, úgynevezett léleklyukakkal szellőztették őket. A legtöbb egyágú, de előfordult kétágú, sőt többágú pince is, az összeírások szerint. 10-40 méter hosszúra nyúltak, de ennél jóval hosszabbat is találunk. 2-3 méter széles, 2-2,5 méter magas a járatok nagysága. A pincék öt-tíz centéméterrel egymás mellett hihetetlen pontossággal lettek kivájva. Elképzelhető, hogy már a 15-16. században ilyen precizitásra voltak képesek elődeink. A hőmérséklétük is optimális, télen-nyáron 6-10 fokos.
A 19. század elejére a Tetemvár pincékkel, házakkal sűrűn megtűzdelt városrésze lett Miskolcnak.
A pincesor elején egy katonai kórház is működött, melyet az 1878-as nagy árvíz tett tönkre.
A pincesori házak alacsonyak voltak, könnyen lángra kapott a tetejük. Gyakoriak voltak a tűzesetek.
1848. júniusában Kormos András felsősori pincéje meggyulladt, az alatta lévő soron 53 pince lett a tűz martalékává, pedig minden pincében vizes kádat kellett tartani pontosan az ilyen tűzesetek elkerülése végett. Később úgynevezett „pincestrázsákat” is állítottak.
A társasági életnek, kulturális eseményeknek, családi összejöveteleknek és a pihenésnek is központjai voltak a városi pincesorok.
,,Az Avason és Tetemváron elhelyezett fehér tűzfalú, kőböl vágott száraz pincékben minden nemes tulajdonságát kifejtheti a szőlő leve.”
A híres cseh utazó, Nemcova, akinek írásaival lépten-nyomon találkozhatunk ezekben az időkben, így ír a miskolci pincesorokról:
,,Valójában nem rossz ötlet tikkasztó hőségben egy ilyen pince előtt az asztalnál ülni, amelyen jó ízű étel és ital. A szemünk elé pedig pompás kilátás tárul. A pince előtt előtér van lócával és asztallal a háziúr számára, továbbá kádakkal, vödrökkel, egyéb szüreti felszereléssel. Ebből az előtérből nyílik a sziklába vájt mély pince, ahol hordó hordó mellett áll.”
A pincék nagy része így néz ki manapság
Később a pincék nagykereskedelmi raktárul is szolgáltak. Állandó faraktárak is voltak itt és a pesti Hengermalom is tárolt itt valamit.
Legendás mulatója volt Tetemvárnak a „Törökfej”, a fuvarozók pihenő- és szálláshelye, amely valahol a pincék között rejtőzött.
A hidegháború alatt, egy részében hadikórházat létesítettek, egy másik részében pedig légópincét alakítottak ki.
A 26-os út építésénél, az Arany János téri bérházak és a Makropolis építésénél is számos pincét be kellett tömni. Ezek némelyike egészen a Búza térig ért.
Jelenleg a pincesor régi épületei vészesen fogyatkoznak. A rendszerváltás után az olcsó lakhatás miatt a város szegénynegyedévé süllyedt. Romos épületeket, beszakadt pincéket látni mindenfelé. A tulajdonviszonyok átláthatatlanok. Ebben a formában pusztulásra van ítélve.
Még annyit tennék hozzá a leírtakhoz, hogy Miskolcon annyi bor sosem volt, amennyi ennyi pincét igényelne. Kereskedő város voltunk, ezekben a pincékben tárolták, érlelték a borokat a kereskedők, melyeket később útnak indítottak a Felvidék felé és Lengyelországba.
Érdekesség, hogy a híres miskolci legenda, a pislogó kocsonyáról, a legnagyobb valószínűség szerint itt történt a „Magyar huszár” mulatóban.
,,Egy felső gömöri tót furmányos is a „Magyar huszárba” tévedt be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól mégpedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a népnyelv fantáziája bizonyos szemmel látható tekintetekkel fogva „Potyka Kati” becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepéből kikandikáló húst akarja konzulmálni. De egyszer csak ijedten ejti el a villát és így kiállt: – Jáj, jáj Kocsmárosné, annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim! Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Az izmos temető béka, melyeket majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításáért. – No ennek pechje volt! – mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot”
Egyébként szóba jöhet még a történet helyszíneként a szentpéteri kapui fogadók valamelyike – természetesen a „Magyar huszárral” az élén -, a Három Rózsa, a Vörös Rák, a Zöldfa, a Korona, a Csabai kapu, vagy a Búza tér, illetve az avasi pincék valamelyike, tehát a fél város… Az sem biztos, hogy megtörtént az eset, lehet, hogy csak a népi fantázia játéka az egész. Mindenesetre Miskolc városa büszke kocsonyájára, békával és béka nélkül is egyaránt.
Források:
Fából és deszkából: A miskolci Deszkatemplom című könyv
Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848/49-ben, naplók, töredékek, visszaemlékezések
wikipedia
miskolcipince.brskft.hu
Dobrossy István: A miskolci vendégfogadók és vendéglátás története
halbanpacolt.blog.hu
urbex – szellemvárosok Magyarországon facebook oldala és térképei
pmobil.hu
images.qwqw.hu
