Ezek mennek a Facsén. Talán egy kicsit türelmetlenebb vagyok a hülyeséggel, és főként a gonoszsággal, becstelenséggel szemben

Katalin Korinthus Holnap leszek 63 éves. Végiggondoltam az életem, és arra a következtetésre jutottam, hogy sok gonddal, bajjal, betegséggel tarkított, de eddig nagyon jó és szép élet volt. Ilyenkor a szülinapost szokták köszönteni. Én azokat szeretném, akiknek köszönhetem, hogy az életem olyan, amilyen. Rengetegen vannak. A legfontosabb a családom. Mi (sokan?) nyolcan voltunk. Anyu, apu (aki sajnos 42 évesen meghalt), mi hárman gyerekek (két húgom Ági, Magdi és én), anyukám húga Tündi, aki velünk élt és testvéremként szeretem, továbbá a szintén velünk élő rokonunk (akit mamának neveztünk és második anyánk volt) és az ő paralízises lánya Marianna, akit estvérünknek tekintettünk. Minden jó, szép, értékes, emberi alapot tőlük kaptam, egymástól kaptunk. Az alapokra építettek a Nagyváthy János Általános Iskola (egyben a 16. sz. Gábor Áron Úttörőcsapat) szeretett tanítói, tanárai. Ezt színesítették osztálytársaim, a Vászonfehéritő utcabeli, környékbeli gyerekek, a Szent Anna templom hittan óráját felváltó közeli Úttörőház szakkörei. A Földes Ferenc Gimnázium speciális matematika tagozatára járva kitűnő tanárok gazdagították tudásomat, és ami fontosabb, emberi minőségemet. 25 fős osztályunkból sajnos ketten már eltávoztak. Máig szeretjük egymást, rendszeresen (jó ideje már legalább évente) találkozunk. Középiskolás éveimben volt iskolám úttörő csapatában dolgoztam, és sok barátot szereztem a miskolci ifik között. Életem meghatározó személye lett vezetőnk „Miki bácsi”. Érettségi után egy évig Rakacán tanítottam második osztályosokat. 15 paraszt és 15 cigány (ott ez volt a bevett és elfogadott megnevezés) gyerek járt az osztályba. Mindannyiukat szerettem, nekik köszönhetően mentem Sárospatakra tanítóképzőbe, és lettem tanító. Sárospatak biztos szakmai alapokat, felejthetetlen tanárokat, jó iskolatársakat, kellemes, élhető kisvárosi életlehetőséget adott ott létem 3 éve alatt. Főiskolás koromban összeházasodtunk Mihályi Attila gépészmérnök hallgatóval. Annak ellenére, hogy néhány év múlva elváltunk, neki köszönhetem életem egyik legnagyobb ajándékát, Helga nevű okos, kedves, gyönyörű, jó lányomat. Második férjem, Tóth Péter kitűnő ember, tőle van a másik csodás, tehetséges, kreatív, csupa szív, szép lányom, Petra. Szerettem a párjaim családját is, máig tartom velük a kapcsolatot Két húgom és anyám húgának a férjét (Földesi Karcsi, Bajusz Zoli, Kertész Imre) és az ő gyerekeiket (Bea, Norbi, Gergő, Ádám, Dávid, Peti, Adrienn) is életem ajándékának tekintem. Munkahelyeimen (a 31. Sz „cigány” iskola, a 3. Sz. Általános Iskola, a 42. Sz. Általános Iskola, MSZP Miskolci Politikai Centruma, Magyar Parlament, Bem József Általános Iskola) kitűnő szakemberekkel, igaz barátokkal, tisztességes, haza-, gyerek- és emberszerető munkatársakkal, korrekt politikai ellenfelekkel is volt szerencsém dolgozni. Kijutott a betegségekből is. Az elmúlt 24 évben végstádiumú vesebetegként heti három alkalommal művese kezelésre járok, több száz napot kórházban töltöttem, kellemetlen, fájdalmas vizsgálatokon, 14 műtéten, 9 csonttörésen estem át, egy sereg kisebb, nagyobb bajom van. Nem mondhatnám, hogy ezeknek örülök, de annak igen, hogy alaposan megismertem az egészségügyet is. Sok kiváló orvost, ápolót, szakdolgozót ismerek, többüket már barátomnak is mondhatom. A betegtársakra már már családtagként tekintek. 10 éve megyei egyesületünk elnökeként és 6 éve országos szövetségünk elnökségi tagjaként igyekszem segíteni az életüket. „Dióhéjban” ennyi az életem. Megszolgáltam, megszenvedtem minden örömét, bánatát. Azt hiszem optimista, és emberszerető maradtam. Talán egy kicsit türelmetlenebb vagyok a hülyeséggel, és főként a gonoszsággal, becstelenséggel szemben, de csak azért, mert nagyon fogy az idő.