Amikor tavaly ősszel újból rákattantam
a futásra, rögtön a Terepfutás oldalon kötöttem ki. Végigböngészve nem kis meglepetéssel láttam, hogy az egyik jeles megmérettetés neve Balboa.
Balboa?!
Mivel mindig is nagyon érdekeltek a földrajzi felfedezések, serdülő korom óta tudom, hogy ki az a Vasco Núňez de Balboa: tipikus, a páncél mellvértjébe belebüdösödött és beletetvesedett spanyol konkvisztádor, azaz felfedező-hódító, aki Panama földszorosán áthatolva a fehér emberek közül elsőként pillantotta meg innen a Csendes-óceánt, amiről, és a tenger kiterjedéséről persze fogalma sem volt, de jellemző mentalitással rögtön a vízbe csapott a kardjával, birtokba véve királyának. Egészen a kormányzóságig vitte az új gyarmaton, de aztán kegyvesztett lett, le is fejezték. Az inka birodalmat elpusztító Francisco Pizarro és a Mexikót felprédáló Hernán Cortés kor- és bűntársa. Fanatikus őrült, akiben volt bátorság és égett valami láng, nem habozott markoknyi emberrel országokat leigázni. Aligha követendő példa, de volt egy pályaíve a nincstelen hidalgótól a kiskirályon át a vérpadig. Szóval nekem ez a figura ugrik be a Balboa névről, de mi köze a Jánoshegyhez, és ki a manó az a Rocky?
Utánanéztem a neten. Kiderült, hogy a Rocky Balboa egy filmszerep, amelyben valaki a levegőbe löki a két öklét, és mivel napjaink tömegszórakoztatásának tömegszínészei a tömegimádat tárgyai, egy-egy ilyen gesztus tömegmintává válik. Feje tetejére állt a világ: nem egy színész utánoz engem, hanem én utánozzak egy színészt? Egy színészt?! Hát még mit ne? Az én hőseim valódi sportemberek, futásban például Paavo Nurmi, Emil Zátopek és Iharos Sándor, nem pedig Dustin Hoffmann, a Maraton életre-halálra filmért. Már az is kínosan érintene, ha engem akarnának eljátszani valami szirupos vagy borzongató hollywoodi történetben (nyugalom, szó sincs róla…), hát még fordítva!
Mindezt persze nehogy bántásnak vegye Sylvester Stallone akár egyetlen rajongója, különösen ne a Fenyőgyöngye-Jánoshegy-Fenyőgyöngye futást kitaláló és elnevező Horváth „Lúdtalp” Péter, akinek nagy elismeréssel tartozom teljesítményéért, és köszönettel ezért a remek kihívásért, illetve a sok-sok teljesítő, akik előtt megemelem a kalapom, hiszen önironikus viccelődésről van szó, magam sem veszem komolyan, nevetek az egészen és saját magamon. Ti pedig nyugodtan röhöghettek rajtam, hogy micsoda múlt századi figura vagyok, ráadásul olyan, akinek a felfogása a színészmesterségről közel áll Petőfi Sándor apukájáéhoz!
Szóval elhatároztam, hogy lefutom a Balboát, de az Erzsébet-kilátónál akkor sem öklözök a levegőbe, ha ennek elmulasztása esetleg érvénytelenné teszi is az eredményemet. Hiszen a kiírásban csupán két szabálypont van, és a második így szól: „A felső lépcsőn kötelező a kezeket a levegőbe lökni.” Csanyára bízom az ítéletet: példát statuálva nem veszi bele a nevemet a táblázatba; beleveszi, de büntető megkülönböztetésül kis kezdőbetűkkel írva, mint Nemecsekét; vagy nagylelkűen szemet huny renitenskedésem felett. Azért, hogy a légbunyózás elhagyásával ne jussak sportszerűtlen előnyhöz, elhatároztam, hogy a felső lépcsőfokon mozdulatlanul maradok öt másodpercig. Ebben persze csak az elv a fontos, hiszen az én időmet már régóta nem stopperrel kell mérni, hanem naptárral…
A próbára jó alkalmat adott 72. születésnapom: a Börzsöny Trail 24 kilométeres távja mellett ezzel akartam ünnepelni. Ma (2015. 06. 24.) jött el a napja. Kellemesen hűvös idő, borult ég, száraz talaj, eszményi viszonyok. Máté fiam minap futotta le 2 óra 9 perc alatt, azt vettem célba, hogy ennek másfélszeresén, azaz három és negyed órán belül maradjak.
Terepfutásokon abba a hátsó részébe tartozom a mezőnynek, akik már gyalogolnak a komolyabb emelkedőkön. Most sem volt másképp, de persze igyekeztem jól kilépni, pulzusmérős óra hiányában arra figyelve, hogy ne hagyjon alább a zihálásom. A könnyebb részeken meg szorgosan ittam a tömlőből, enni nem kívántam semmit. Vékonyka Inov 8 cipőmben majdnem mezítláb éreztem magam, a sziklás részek felértek egy alapos talpmasszázzsal.
Szinte pontosan másfél óra alatt értem a kilátóhoz, mindössze két kutya megsimogatására vesztegetve időt közben. Az óramutató járásának megfelelő tiszteletkör után megálltam néhány fotót lőni – nem vagyok egy selfie-bajnok, de egyedül voltam odafent, sehol egy teremtett lélek. Ám épp, amikor indultam volna visszafelé, megjött kinyitni a büfés, így őt is megkértem egy kattintásra. Már előre sejtettem az időeredményemet, mert lefelé általában nem vagyok gyorsabb, mint a kaptatókon, de hogy esélyt láttam 2-essel kezdődő időre, belehúztam, ahogy tudtam.
Sikerült egy-két botlással, de esés nélkül megúszni. A vége felé már fáradtak a lábaim, mégis tudtam tartani valami elég nyomorúságos, de némi jóindulattal futásnak mondható tempót. Ismét két eb került az utamba, az agarat irigykedve simogattam meg: ilyen testalkattal csúcsot futnék! Na de egy teve ne álmodozzon, hanem hajtsa magát, és be is ügettem a célba 2:57:30-cal. Jihhííí!
Mit szólt volna ehhez Vasco Núňez de Balboa? Valószínűleg értetlenkedett volna, hogy miért nem lóháton tettem meg az utat, ahogy urakhoz illik. Hát Rocky Balboa? Ő semmit, hiszen nem valóságos személy, csak filmszerep, és ilyen kérdés, illetve a rá adható válasz nem volt a szövegkönyvben. És mit szólok én? Nagyon örülök, fel vagyok dobva, úgy érzem, hogy noha egyenként teljesítjük a Balboát, mintha mindenkivel egyszerre lettem volna ott Fenyőgyöngyénél. Ugyanazt csináljuk, ugyanannak örülünk, ugyanazt szeretjük. Köszönet mindenkinek, jó veletek!
Karlovitz „Pupu” Kristóf
